Talita

Legenda a Mikulásnak álcázott Miklós püspökről

„Mi a neved?” Ő pedig, a galambszelídségű ifjú, meghajtott fővel válaszolt: „Miklós, szentséged szolgája.” Erre a templomba vezették, s bár igen erősen ellenkezett, a püspöki székbe ültették. Ő pedig ugyanazt az alázatosságot és komoly erkölcsöt követte minden dologban, mint azelőtt.

Miklós, Patera városának polgára gazdag és szent életű szülőktől származott. Apját Epiphanesnak, anyját pedig Johannának hívták. Gyermekük (…) fölserdülvén nem vett részt az ifjak szórakozásaiban, inkább a templom küszöbét koptatta. Amit ott a Szentírásból megértett, emlékezetében őrizte. Szülei elhaltával azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani.

Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.
Nem sok idő múltán Isten szolgája hasonlóan cselekedett. A szomszéd ismét megtalálta az aranyat, és hangos ujjongásban tört ki. Föltette magában, ezentúl virraszt, hogy megtudja, ki volt segítségére szükségében. Néhány nap múlva Miklós kétszer annyi aranyat dobott a házba. Az ember fölébredt a zajra, a menekülő nyomába eredt, és ilyen szókkal szólította meg: „Állj csak meg, hadd lássalak, ki vagy!” Utolérte és fölismerte. Majd földre borulva meg akarta csókolni a lábát, amit ő elutasított, s szavát vette, hogy míg él, nem árulja el.

Myra városában meghalt a püspök. Összegyűltek a püspökök, hogy gondoskodjanak az egyház utódlásáról. Volt közöttük egy nagy tekintélynek örvendő püspök, s az ő véleményétől függött a többiek döntése is. Arra intette társait, hogy kitartóan böjtöljenek és imádkozzanak. Azon éjjel hangot hallott, hogy virradatkor figyelje a templom kapuját: akit először lát belépni a templomba, s akinek a neve Miklós, azt szentelje püspökké. A jelenést föltárta a többiek előtt, s figyelmeztette őket, hogy mindannyian állhatatosan imádkozzanak, míg ő a kapu előtt vigyáz. Csodálatos módon virradatkor, isteni indíttatásra, mindenki előtt ott sietett Miklós. A püspök megragadta, és azt mondta neki: „Mi a neved?” Ő pedig, a galambszelídségű ifjú, meghajtott fővel válaszolt: „Miklós, szentséged szolgája.” Erre a templomba vezették, s bár igen erősen ellenkezett, a püspöki székbe ültették. Ő pedig ugyanazt az alázatosságot és komoly erkölcsöt követte minden dologban, mint azelőtt. Az éjszakákat imádságban virrasztotta át, testét sanyargatta, az asszonyok társaságától távol tartotta magát, alázatos volt az emberek szolgálatában, hathatós a szólásban, serény a buzdításban, szigorú a dorgálásban.

Azt tartja a hagyomány, mint ahogy valamelyik krónikában is olvasható, hogy Miklós részt vett a niceai zsinaton.

Egy napon egynémely hajósok nagy veszedelembe kerültek, és könnyek között így imádkoztak: „Miklós, Isten szolgája, ha igaz, amit rólad hallottunk, hadd tapasztaljuk meg mi is!” Legott megjelent valaki az ő képében, mondván: „Íme, itt vagyok, hívtatok engem.” Segített nekik megigazítani a vitorlarudakat és hajóköteleket, és a vihar is rögtön elült. Amikor aztán eljutottak templomába, minden jelzés nélkül fölismerték, pedig azelőtt soha nem látták. Akkor Istennek és Miklós püspöknek is hálákat adtak szabadulásukért, ő pedig intette a hajósokat, hogy menekülésüket az isteni irgalomnak és hitüknek, ne pedig az ő érdemeinek tulajdonítsák.

Egyszer Szent Miklós egész tartományát éhínség sújtotta, úgyhogy mindenütt elfogyott az élelem. Isten embere hallván, hogy búzával megrakott hajók kötöttek ki, rögtön odasietett, és kérlelte a hajósokat, ha többel nem, hajónként csak száz mérő gabonával segítsenek az éhínségtől elcsigázott embereken. Azok így válaszoltak: „Nem merjük megtenni, atyánk, mert lemérték Alexandriában, s hiánytalanul kell a császár csűrjeibe szállítanunk.” A Szent így válaszolt nékik: „Tegyétek csak, amit mondok, és Isten erejében ígérem néktek, hogy nem lesz károtok a királyi számtartónál.” Így is tettek, és ugyanazt a mennyiséget adták át a császár hivatalnokainak, amelyet Alexandriában fölvettek. Elhíresztelték a csodát, és nagy dicsérettel magasztalták szolgájában Istent. A gabonát pedig kinek-kinek szükséglete szerint osztotta szét Isten embere, úgyhogy az csudamód két éven át nemcsak hogy szükségleteiket elégítette ki, hanem bőségesen maradt vetőmagnak is. (…)

Amikor pedig az Úr magához akarta venni, kérte az Urat, hogy küldje el angyalait, és fejét meghajtva látta, hogy angyalok jöttek érte. A „Tebenned bíztam, Uram” kezdetű zsoltárt (30,2) mondta, egészen a „kezeidbe ajánlom lelkemet” (30,6) szavakig, s az Úr 343. évében kiadta lelkét, miközben mennyei énekszó hangzott. Egy márványsírba temették, és fejénél olajforrás, lábánál vízforrás fakadt, s mindmáig szent olaj izzad tagjaiból, amely sokak egészségét visszaadta.

Püspöki székében egy jámbor ember követte, akit azonban irigyei elűztek. Miután kiebrudalták, megállt az olaj folyása, de aztán visszahívták a püspököt, s rögtön elkezdett csepegni az olaj.

Sok idő múltán a törökök elpusztították Myra városát, negyvenhét, Bariba való katona azonban odasietett, s négy szerzetest maguk mellé véve, fölnyitották Szent Miklós sírját, és olajban úszó csontjait Bari városába vitték az Úr 1087. esztendejében.

Egy ember, iskolás fia iránti szeretetéből, minden évben ünnepélyesen ülte meg Szent Miklós ünnepét. Egy alkalommal a fiú apja nagy lakomát készített, és sok klerikust meghívott. Eljött az ördög is a kapuhoz, és zarándok képében alamizsnát kért. Az apa gyorsan megparancsolta a fiának, hogy adjon neki alamizsnát. A fiú siet, de a vándornak hűlt helyét találja. Utánaered, s amikor egy keresztútra ér, az ördög megragadja a fiút és megfojtja. Az apa ezt hallván, jajveszékelni kezdett, hazavitte a holttestet, fölravatalozta a szobában, és fájdalmában kiáltozni kezdett, ezt mondván: „Drága fiam, mi történt veled? Szent Miklós, ez a jutalma a tiszteletemnek, amelyet mind ez ideig irántad tanúsítottam?” S mikor ilyeneket és ehhez hasonlókat mondott, a gyermek, mintha csak álomból ébredne, kinyitotta szemét, és talpra ugrott.

(Legenda aurea – fordította: Déri Balázs)

A teljes legenda itt olvasható.