Talita

Remény – Lívia Húsvéti naplója

Számomra a húsvéti liturgia egy több tételes drámajáték, amelynek célja, hogy időtlenül átélhetővé tegye az emberiség történetének kulcsfontosságú három napját. Úgy érzem, ez a három nap egy út: kívülről befelé, majd onnan vissza a külvilágba. Nem is tudom, hol lennék, vagy lennék-e egyáltalán, ha ezeket az utakat évről-évre nem járhatnám be. Húsvétkor a létem értelméhez kapok reményt.

2006. április 13. Nagycsütörtök

Ma volt az utolsó vacsora és az árulás emlékünnepe. Minden elkomorult a mise végére: az orgona és a harangok elhallgattak, a hangjuk nem is tér vissza Nagyszombat éjjeléig. Az oltárt minden díszétől megfosztották, ahogy Jézust is megfosztották ruháitól. Este kilenckor egy kb. negyvenfős, erre az alkalomra összehívott közösség előadta a passiót, Jézus szenvedésének történetét. A szövegkönyvet – a bibliai szöveg alapján – harminc évvel ezelőtt Sebők Sándor atya írta. Négy-ötévenként adják elő. Bevallom, kétkedve álltam a dologhoz: ugyan mit produkálhatnak ezek a színjátszáshoz nem szokott emberek? De mint általában, most is arcpirító leckét kaptam a kishitűségem miatt. Az előadás nagyon jól sikerült. Egy órára a villanyszerelő, a diák, az informatikus, a kőműves és a tanár átváltozott Péterré, Júdássá, meggyógyított bénává, életén változtató utcanővé, Máriává, zsidó főpappá. A Jézust játszó fiatalember is átalakult Jézussá.Sok kedves ismerősöm és a családom tagjai is átváltoztak Tamás apostollá, római katonává és két lelkes gyerekké a Jézust éltető vagy éppen elítélő tömegben. Többször könnyeztem előadás alatt.

2006. április 14. Nagypéntek

A mai nap szomorúsága és megrendültsége mindannyiunk lelkére ült, és belopódzott még a házi munkáimba is. Mindent rosszkedvűen csináltam. Délután elindultam, hogy virágpalántákat vásároljak. A rákospalotai Fő úton mentem, amikor két részeg jött velem szembe, dülöngélve a járdán. Kitértem előlük a kerékpárútra, de az egyikük megállt, és átszólt hozzám: „Tessék mondani, jó felé vezet ez az út, amerre megyünk?” Megálltam, és nevetve válaszoltam nekik: „Szerintem jó felé.” Pedig talán nem is volt jó az útjuk, magasabb értelemben biztosan nem. Mégis úgy éreztem, hogy ezt kell válaszolnom nekik. Furcsa, de ettől kezdve sokkal derűsebb lett a hangulatom.

Este a templomba is jókedvűen mentem, pedig minden szertartás nagyon „pőre”, szinte bántóan egyszerű volt. A keresztre feszítést megidézni kemény dolog, ahogy az utána következő, halálban töltött időszakot is, amit az apokrif iratok és a görög keleti vallásúak „pokolraszállás”-nak neveznek: Krisztus leszállt az alvilágba, betörte a pokol kapuját, és felsegítette a mennyországba azokat, akik időben őelőtte születtek, de méltóak voltak rá. Erről persze az élő tanítványai „odafent” semmit sem tudhattak. Őket eltöltötte a Jézus elvesztése miatti reménytelenség. Ha nem ismerném a megváltásunkért vívott „háború” végkimenetelét, ez reménytelen este lenne számomra is.

2006. április 15. Nagyszombat

Ma, Nagyszombat délelőttjén már nem bírtunk magunkkal. A gyerekek is folyton a konyhában lebzseltek, azt lesték, mit nassolhatnának a böjt után (ami számukra persze többnyire csak az önkéntesen feladott csoki-evést jelentette). Rám is nagy hatást tett, hogy megfőztem a sonkát – pedig hol volt még a feltámadás!

A véletlenül lehullott és felfalt sonkavégek miatt azzal mentegettük magunkat, hogy hiszen mi már tudjuk, mi lesz a vége a passiónak. A vasárnapi gulyáslevest is meg kellett főznöm előre, mert vasárnap ebédre vendéget várunk, és akkor nem lesz időm. Este nyolcra mentünk Fótra, a feltámadási misére. (Igazából valamikor éjfél és hajnali három között kellene tartani ezt a megemlékezést…)

Ez az év legszebb ünnepe. Nem is lehet igazán leírni. Már sötét van odakint, és mi is sötét templomban ülünk, amikor megérkezik a Fény. Apró gyertyákon adjuk tovább egymásnak, amíg mindenkinek a kezében ott lesz egy lángocska, és végül kivilágosodik a templom. Felidézzük az Ószövetség előképeit, jövendöléseit, majd az Újszövetség beteljesedését. Újra megszólal az orgona: minden hangban, mozdulatban ott van az ujjongó öröm, minden ember ugyanarra az örömre mozdul!

Sándor atya ezen az estén a frissen szentelt vízzel megkeresztelt egy kisfiút (kedves ismerőseink harmadik gyermekét). Utána kimentünk körmenetben az utcákra. Eléggé néptelen volt a kisváros, néhány járókelő kíváncsian vagy bosszúsan nézte a háromszáz vonuló embert. Két motoros fiú mobiltelefon fényképezőjével rögzítette a „látványt”. Minket ez megmosolyogtatott, mert nagyon boldogok voltunk. Most, amikor ezeket a sorokat írom, éjfél elmúlt, nem sokkal ezelőtt érkeztünk haza. A gyerekek reggel biztosan nehezen kelnek majd fel.

2006. április 16. Húsvétvasárnap

A vasárnap délelőtt más években csak „levezetése” az ünnepnek – idén ez másképp alakult, ugyanis a Duna Tv közvetítette a húsvéti misét. Az izgalom emiatt a tetőfokára hágott. Férjem, a templom kántora, az énekkarnak mostanra tanított be egy új misét, Farkas Ferenc Missa Hungaricáját. Tartottam egy kicsit a modern hangzásoktól, de érdekes és szép zenét írt ez a tehetséges, mély lelkű ember. Felszabadultan jöttünk haza.

Itthon kellemetlen meglepetés várt. Még korán reggel bekevertem az ebédre szánt gofri tésztáját, és betettem a hűtőbe. A tészta a hűtő hidege ellenére úgy megkelt, hogy kifolyt az edényből, végigcsorgott négy hűtőpolcon, és belepett minden útjába eső ételt. Nem volt időm bosszankodni, mert megérkezett a vendégünk. Megsütöttem a gofrikat (maradt bőven így is a tésztából).

Délután azután nekiálltam a hűtőgép „tésztátlanításának”. Ekkor már a férjem is segített, mert látta, hogy a béketűrés határaihoz érkeztem. A jókedvem így nem veszett el, sőt, este még arra is jutott energiám, hogy a kisebbik lányom segédletével összedobjak egy tejszínes túrótortát, és megtöltsek néhány sonkatekercset hétfőre, mert elég sok locsoló jelentkezett be. Már elmúlt éjfél, ideje eltenni magam a holnapi zűrös napra.

2006. április 17. Húsvéthétfő

Egy ideje nyugalom van. A locsolkodás szünetében a két izgatott hölgy (két lányom) is elfoglalta magát mellettem. Kicsit bosszantanak ezeket a húsvéthétfők, amikor reggel héttől haptákban kell állni, és mosolygósan fogadni a különböző apákat és fiúkat háromtól kilencven éves korig. Talán azért, mert apu már második éve nincs közöttük, pedig régen mindig ő volt reggel az első a sorban. Vagy azért is, mert inkább nyugalomra és sétálgatásra, nézelődésre vágynék. Mégis azt hiszem, hogy öreg koromban majd meghatottan fogok visszaemlékezni ezekre a húsvéthétfőkre. Ez a vendégjárás annak a jele, hogy nem vagyunk egyedül.

Ahogy visszatekintek az elmúlt három (vagy inkább négy) nagy napra, az a kifejezés jut eszembe, hogy „drámajáték”. Úgy gondolom, a húsvéti liturgia egy hosszú, több tételes drámajáték, amelynek célja, hogy időtlenül átélhetővé tegye az emberiség történetének kulcsfontosságú három napját. A római katolikus, görög katolikus és görög keleti szertartás jelképek sorából áll össze, amiket ha megtanulunk megérteni, hihetetlenül mély jelentést képesek közvetíteni.

Számomra ez a három nap egy út. Először a hétköznapok felszínességéből bevisz önmagamba. „Odabent” megrettenek vagy meghatódom, attól függően, hogy éppen mit találok a lelkem mélyén. De bármi is van, elindulok kifelé, és a külső világba visszalépve már más minőségű ember vagyok, kicsit jobb és erősebb – egy ideig.Nem is tudom, hol lennék, vagy lennék-e egyáltalán, ha ezeket az utakat évről-évre nem járhatnám be. A létem értelméhez kapok reményt.

Az elmúlt napokban a templom és a konyha között osztottam meg az életemet. Szerintem mindkettő az ünnep lényegéhez tartozik. Általuk az életnek olyan teljességét éltem meg, aminek a boldogságát legszívesebben szétosztanám közöttetek, akik ezt így nem ismeritek.

Kölnei Lívia

Nyitókép: innen

Második kép: innen

További cikkeink a témában:

Böjte Csaba a Talitának a Húsvétról

Áldott Húsvétot!