Talita

Lonci néni sütije

Lonci néni, eredeti nevén Szűcs Ilona 81 éves, két gyermeke, tizenegy unokája és egy dédunokája van. Több mint harminc éve Kerényi Lajos atya bíztatására kezdett bele missziójába, a kórházban élő betegek látogatásába. Múlt pénteken elkísértük.

Lonci nénivel, vagyis Szűcs Ilonával két éve találkoztam, közös barátunk Ambrózy Tamás jóvoltából. Tamás még kispap korában látogatta vele a betegeket. Lonci néni süteményeket süt, és beviszi az elfekvőbe, mostanában az Erzsébet Kórház II. krónikus belgyógyászatára. Közben mindenkihez van egy-két jó szava, vagy megsimogatja a betegeket, és együtt imádkozik velük. Lonci néni látogatásait soha nem végzi egyedül, mindig akad segítőtársa. Most Mária, aki később csatlakozik hozzánk, Árpi, aki türelmesen vár lenn a gyógyszertár előtt Lonci nénivel, amíg a többiek megjönnek, Hermann, Ágota és jómagam.

Az első szobában József, az ápoló éppen tisztába tenne egy idős hölgyet, amikor belépnénk. Megkér, hogy a férfiak várjanak kinn.

– Na, lássuk csak! De hisz itt nincs semmi.

– Pedig szólt – így a szomszéd ágyról.

– Igen, nekem is, csöngetett – lép az ágyhoz József.

– Hát mit szeretne, kedves?

– Biztosan csak látni akarta magát – jön megint a szomszédból a válasz. József kimegy, mi előrelépünk. A sütiket: az almásat, a mákosat, a kakaósat és a kókuszosat egy-egy szalvétára tesszük, és mindenkit körbekínálunk.

– Jól van?– kérdezem Máriától, az egyik idős hölgytől.

– Viccel? De jól, igen.

– Tudja, hogy a szenvedését felajánlhatja valakiért?– fordul hozzánk Lonci néni.

– Persze. De nincs nekem senkim. Nem kellek én odahaza.

– De hát családja van, nem? – kérdezem újra.

– Van, van. Egy lányom és egy fiam is.

– Férje?

– Meghalt, de már előtte elváltunk.

– Kér sütit?

– Igen – válaszolja felcsillanó szemmel Mária.

Egy másik ágyon az egyik idős asszony eteti a másikat.

– Ismerik egymást? – lépek az ágyukhoz.

– Ismerjük, persze, Itt ismerkedtünk meg.

– Segít neki.

– Segítek, mert nem tudna egyedül enni.

Éva kilóg a sorból, fiatalabbnak, energikusabbnak tűnik a többieknél. Csak kezének remegése árulja el, hogy baj van.

– Én ki szoktam menni. Látja? – mondja bemutatkozásképpen, és odanyújt egy kis gyűrött lapot.

– Hová szokott kimenni?

– Hát haza.

– Az mit jelent?

– Egyedül élek, bár volt férjem, három is. Gyerekem nem született.

– És az édesanyja él?

– Persze. Őt mindig látogatom. Én hiszek ám Istenben! Imádkozni is szoktam a Rózsafűzért.

Éva orvosi egyetemre járt, 4 és fél év után otthagyta, mert megsértődött a vizsgáztató professzor igazságtalanságán. Szakasszisztensként dolgozott sokáig egy rendelőben, onnan százalékolták le.

Lonci néni a terem közepére áll.

– Tudjátok, ugye, hogy ti vagytok Jézus legkedvesebb gyermekei? Szeret titeket a Jóisten nagyon. Imádkozzunk! – mondja mosolyogva. Hangosan mondani kezdjük a Miatyánkot.

– Na, gyerünk, énekeljünk együtt – jön be a terembe Amálka is, a másik ápoló, aki szintén tizennyolc éve gondozza a betegeket.

– Jézus, életem, erőm, békém – énekli Amálka, hangja túlszárnyalja a bekapcsolt televíziót, ahol Norbi népszerűsíti a termékeit.

Lonci néni néhány éve megvakult, II. János Pál közbenjárást kérte, hogy gyógyuljon meg. A gyógyulás megtörtént, az ügyet azóta vizsgálják. Az idős, ám fürge járású asszony estéinek nagy részét az ima teszi ki. – Nagyon fontosak ezek az idők számomra, akkor vagyok bensőséges kapcsolatban az Istennel, erőt kapok újra és újra.

Hat óra elmúlik, mire kijövünk a kórházból.

– Sietek, megyek a ferencesekhez, nemsokára kezdődik a mise – int Lonci néni, és fürge léptekkel befordul a sarkon.

Konkoly Edit

Nyitókép

A többi kép a szerző felvétele, és az érintettek beleegyezésével készült