Mi a lelkiség?
Az elnevezés a „spiritus” latin eredetű szóból származik, jelentése: lélegzet. Vallási értelemben a lelket vagy a szellemet, vagyis a szellemi, a látható világon túli valóságot jelenti.
Lehet, hogy sokaknak meglepetésnek számít az, hogy a spiritualitás mint életforma nem jelent egyet a vallásossággal, a vallásos életvitellel. Spirituális élet anélkül is élhető, hogy valaki bármely vallás követőjévé válna vagy bármiféle rendszeres vallási vagy lelki gyakorlatot végezne. Nem kell hozzá templomba járni vagy akár hinni a személyes Istenben, vagy bármilyen szellemi tanítómester útmutatását követni. Tehát a spiritualitás több vallás közös alapelvét is jelenti, de nem pusztán a vallás gyakorlása.
Ugyanakkor a spirituális ember az egyik legfontosabb dologban megegyezik a vallásos emberekkel: hogy ugyanúgy hisz abban, hogy élete nem önmagáért való, nem öncélú, vagyis élete magasabb rendet, célt és értelmet szolgál.
Mindezek alapján elmondható, hogy a spiritualitás egyfajta világszemlélet, amellyel az ember befogadja környezetét, embertársait, sőt ez segít abban, hogy az ember elfogadja saját magát és korlátait, természetes adottságait.
A hagyományok szerint az élet két síkon zajlik: van egy külső tér, ahol az életesemények történései, az élet mindennapos dolgai esnek meg velünk, ahol az élet puszta történés, lefutás. Ez a napi rutin, ahogyan átéljük a mindennapokat. Ugyanakkor van egy másik, az úgynevezett benső tér, a lelki élet világa, ahol az élet valódi történései, valódi lenyomatai keletkeznek bennünk. Ez a hely, ahol lelkünk síkján válaszolunk a külső eseményekre. Gondoljunk bele, mit jelent ilyen értelemben a mindennapi imádság, mint napi életünk visszatükröződése. (Megélem – elmondom, összegzem, megfontolom – és megoldom…)
Mindenfajta spiritualitás, így a keresztény spiritualitás megélésének célja is a természetfelettivel való kapcsolatteremtés – konkrétabban a bennünk élő Istennel, Krisztussal való együtt-élés. Ez azt jelenti, hogy életünk eseményei a helyükre kerülnek, nem értékeljük le vagy túlságosan fel egy-egy történés fontosságát, hiszen imádság (vagy egyéb elmélyülést segítő gyakorlat) közben kapcsolatba kerülünk a „forrással”, ahol Isten lelkünket, önvalónkat megérinti.
Hogyan történik ez a kapcsolatteremtés?
Az előzőekben már említettük az imádságot mint elsődleges kapcsolatteremtési lehetőséget. Ez természetesen lehet egyéni, de egyházi értelemben az imádság közösségi is: istentisztelet, bibliaóra, zarándoklat stb. Az elmélkedést vagy meditációt az utóbbi időben kezdik újra felfedezni a keresztények – pedig az egyháztörténet feljegyezte a szentek és szerzetesek elvonulását a világtól, ami testi és lelki gyakorlatok végzését is jelentette. Az elmélkedés alapja lehet a Szentírás és egyéb szent szövegek olvasása, vagy vezetett szöveggel, zenével, képekkel való elmélyedés. A mi kultúránkban kevésbé, de az afrikai keresztényeknél gyakori a szakrális tánc vagy mozgás.
A meditáció vagy elmélkedés mindig ellazulással indul és még mélyebb ellazuláshoz vezet, miközben megnyílik a belsőnk, a szívünk, és előjönnek a belső kérdések és válaszok is…
Simándi Ágnes írása. Forrás: evangelikus.hu
Tweet