Mi a magyar?
„Mi a magyar?” Már a kérdésben is politikai szándék sejlik. Ha mégsem, akkor meg az zavar, hogy képtelenség a végére járni. Tele vannak a válaszok érzelmekkel, jó ez egy ilyen kettéosztott országban? Igen, jó is lehet, mint az kiderül a Műcsarnokban megrendezett tárlatból, amely október 14-éig látogatható.
Amióta a nemzethez tartozás tudata felébredt az európai emberekben – vagyis körülbelül az elmúlt kétszázötven évben – sok írott értekezés, vers, dráma, programbeszéd, zenemű, jelkép szólt arról, mit jelent magyarnak lenni. A képzőművészet is felvállalta ezt a témát – mégis ez a művészeti ág adta viszonylag a legkevesebb (vagy legkevésbé változatos) válaszokat. Merész vállalkozás ma megkérdezni a képzőművészektől, hogy mi a magyar. Gulyás Gábor, a Műcsarnok ügyvezető igazgatója mégis erre tett kísérletet. Az 52 kortárs művésztől válogatott művek egy része valóban segít megértetni, hogy mit tartanak jellemzően magyarnak az alkotók. A munkák túlnyomó többsége az elmúlt néhány évben keletkezett, de egészen friss, idei alkotásokkal is találkozhatunk.
A kiállításhoz készített vezető nagyon érthetően, egyszerűen összefoglalja azt a több mint két évszázados diskurzust, amely a nemzeti identitásról folyt. Ehhez a gondolati ívhez szeretne csatlakozni a kiállítás a maga képzőművészeti eszközeivel.
A kiállítás a következő kérdésekre keres választ: Mi a magyar most, 2012-ben? Hogyan határozza meg manapság a gondolkodásunkat a kádárizmus öröksége? A magyar karakter milyen sztereotípiái öröklődnek át? Milyen társadalmi szerepeket, mintákat követünk? Miféle lövészárkok húzódnak a társadalomban, miért nem lehet abbahagyni az értelmetlen állóháborút? S nem utolsósorban: hogyan, miből épül fel nemzeti önazonosságunk?
Belépve a kiállítótérbe máris egy „ütős” alkotással kerülünk szembe: a fekete háttérből elővilágít a „Magyar Hold 1” címet viselő kép, Gerhes Gábor alkotása. Űrhajós a holdon kitűzi a magyar zászlót. Lábnyomai ottmaradnak a hold homokjában, az arcát fedő sisakellenzőben azonban a műterem képe tükröződik. Remek indítás, valódi geg. Előhozza belőlünk azt az ironikus látásmódot, amire még később is szükségünk lesz a komoly témák között.
Az első kiállítótérben eredetmondáinkra reflektáló művek kaptak helyet. Rögtön magára vonja a figyelmemet egy „Attila most” címet viselő szoborcsoport: nomád lovas és lova. A harcos lova teste mellé hajol, mintha elbújna mögötte. Deheroizáló megjelenítése az egykor birodalmat építő vezérnek? Vajon tényleg így sunyítana (vagy a kengyelt vizsgálgatná), ha most élne? Aligha, de a ma emberének talán jólesik saját kisszerűségének szintjére képzelni a nagy egyéniségeket.
Érdekes Nyári István „Légpárnás honfoglalás” című műve: aranyszínűre festett gyerekbicikli, mellette – mint apró gyerekjáték a földön – egy szarvasfejű galamb, amire nyíllal lő egy tini nindzsa teknőc. Bravúros alkotás, de nem sok értelmét látom.
Ebben a teremben kapott helyet egyik kedvencem, Neuberger István „Ezer év a kereszténységben” című, 2000-ben készített műve. Az olajfestmény egy hatalmas fa törzsének a keresztmetszetét, szeletét jeleníti meg, amelynek középpontjában kis kereszt van. Az ezer évet jelképező évgyűrűkön apró jelek mutatják a történelmi események időpontját. Alul egy hosszú fűrész, ami elvágta/elvágja ezt a fát, az ezeréves folytonosságot. A fűrészen felirat a Jelenések könyvéből, amely így végződik: „Nincs többé haladék!” Nap és hold, alfa és omega jelei utalnak az időre, a kezdetre és a végre. Gazdag gondolatiság, mély mondanivaló, szép megvalósítás jellemzi ezt a művet.
A tárlathoz filmetűdök is tartoznak. Ezek többnyire önálló műalkotások, részben pedig interjúk a mai magyar értelmiség néhány ismert tagjával, akik a címben feltett kérdésre próbálnak személyiségükből fakadó választ adni. Bevallom, ez utóbbiakat nem volt türelmem végighallgatni – talán majd máskor, külön. Kedvenc filmetűdöm Huszár Andrea Magdolna „Szívnyitogatás” című videója, ami tájképet és egy öreg, eredetmondát mesélő nénit mutat három fázisban. Ez a videó nem önmagáért tetszett, hanem a vele egy térben kiállított nagy, száz évnél is öregebb, napsugaras (Isten szeme) mintájú fa-házorom miatt, ami különös, nosztalgikus hangulatot teremtett. A múló idő, a pusztuló hagyományok tárgyi emléke. Magam is láttam a filmbelihez hasonló néniket és ilyen napsugaras házormokat Kalotaszegen.
A kiállítás terében egy külön felépített terem, „szövegdoboz” van. Valóban olyan, mint egy szoba méretű, fekete falú doboz, aminek a falát szövegrészletek borítják. Ismert írók, gondolkodók idézetei a magyar identitásról. A türelmes látogató, ha rászánja az időt, itt sok magvas gondolattal gazdagodhat.
„…a hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretni. Mert aki büszkén szereti, vagy mást kizárva… de ha részvét van a szeretetedben, akkor mélyen átéled, hogy törékeny, hogy halandó, s ez nem csökkentő elem, sőt ettől még szebb lesz.” (Pilinszky János: Én is egy szempár vagyok – 1980)
A nagy, térélményt is nyújtó installációk közül több is mély benyomást tett rám, az egyik legemlékezetesebb Benczúr Emese piros műanyaghálóval fedett tere, amin belül három fotel (babzsák) van. A háló oldalán felirat: Zárkózz el! A háló-szoba mennyezetén viszont – amit akkor látnánk igazán, ha a babzsák-fotelbe ülnénk, félig fekvő testhelyzetben – egy másik felirat: Ne zárkózz el! Azt sugallja, mintha a nyitás felfelé, jelképes értelemben az Isten felé lenne fontos. Az installáció címe is ez: Ne zárkózz el! A művésznő pontos szándékait nem ismerhetem, de ha csak töredéke is igaz a művével kapcsolatos meglátásaimnak, máris nagyon kedvelem.
Sajátos, groteszk színt vitt a kiállításba Király András felfűzött paprikafüzére. A fekete, megszilárdult purhabból készített, drótra fűzött „paprikák” mint „magyar” jelképek, torz fintorra késztetik a nézőket. Mellette a paprika másik létformája: vízszintes tükörfelületre szórt őrölt pirospaprika (csíkban, mintha kokain volna), mellette egy kupica pálinka. A címe: egy, két, há’.
A szocializmus korát idéző, többnyire szürreális festményektől a gyomrom táján furcsa, szorító érzés keletkezett, annyira sikeresen visszaidézték annak a korszaknak a hangulatát – pedig én már csak az utolsó húsz esztendőt éltem át. Minden elismerésem Gyenis Tibor „Raktár” című festményéé, amelyen szocreál és egyéb „hősi” emlékművek szobrait zsúfolta konténerekbe. A raktár a leváltás, az elrejtés, ugyanakkor a megőrzés valós és jelképes helye. Hasonlóan nagyra értékelem Kupcsik Adorján retró figurákat szürrealisztikus eszközökkel megidéző festményeit.
Több olyan műalkotás van a már említettek között is, amelyek méltán tarthatnának igényt a „Mi a magyar?”-tárlat „arca” státuszra. Ezek sorába tartozik még Stark István installációja, a pet-palackokkal megrakott szekér. Hagyomány és mulandó jelen, értékállóság és értéktelen, teremtés és környezetrombolás ellentéte feszül egyetlen műalkotásban – nem is kell magyarázni, minden benne van, annyira erőteljes szimbóluma a mai kétarcú világnak.
A nagy hatású művek sorába illeszkednek Szurcsik József szuggesztív képei is, amelyek erőteljes formavilágukkal taglózzák le a nézőt, közülük is leginkább az X-generáció hasábfejű emberfigurái. Úgy tudom, életkorom szerint én is ebbe a generációba tartozom. Ilyen lennék?
A mai magyar társadalmi valóságot ábrázoló alkotások között is sok a színvonalas, de az összkép hiteltelenül lehangoló. Málló falak, téglák, lepukkant épületek, konténerekben turkáló szegények. Valóság ez is, de nem csak ez. Sehol egy gyerek, sehol egy mosoly, sehol egy baráti kapcsolat! A művészek persze úgy ábrázolják korukat, környezetüket, ahogyan lelkiállapotuk diktálja – az egyszerű emberben azonban hiányérzet marad: a valóság létező, reménytelibb felének hiánya.
Nem tudom említés nélkül hagyni Borsos Lőrinc samott Parlament-modelljét, amit fém rázóasztalra épített. Ha közel lépünk hozzá, az érzékelő bekapcsolja a rázóasztalt, és a romos épület remegni kezd, mintha földrengés lenne. A címe: Mozdíthatatlan ország. Bibliai idézet is társul hozzá, a Zsidóknak írt levél 12,26-27. Újra előveszem a groteszknek szóló ferde mosolyomat, de még az is lelohad. Inkább a tragikum érzése kerít hatalmába, azután pedig a továbblépésé.
Mint minden műelemzés, úgy az enyém is szubjektív, részrehajló. Semmiképp nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy csak a felsoroltakat értékelem nagyra a kiállításból. Ellenkezőleg, az egész tárlat színvonalas, még ha nem is mutathatja be a teljes kortárs képzőművészet keresztmetszetét. Nem hallgathatom el ugyanakkor, hogy a válogatott művek legalább egyharmada nem válaszol a kiállítás címében megfogalmazott kérdésre. Érdekes alkotások többnyire, de bármilyen kortárs tárlaton szerepelhetnének. Egyik kedves kollégám meg is jegyezte: „Mintha a művészek a raktárukból előhozták volna egy-két régebbi képüket: Na, ezek jók lesznek erre a kiállításra!” Én még hozzátenném: sajnos van egy olyan elvárás, hogy egyes művészek nem hiányozhatnak egy nagyobb volumenű kortárs tárlatról, még akkor sem, ha kiállított műveiknek semmi speciális köze nincs a kiírt témához. Ebből a – téma szempontjából semlegesnek nevezhető – vonulatból szeretném kiemelni a sok kvalitásos alkotás közül Erdélyi Gábor „Verejték” című művét, amely nagyon egyszerű, visszafogott eszközökkel mond sokat: narancssárga felületen néhány átlátszó csepp.
A kiállítást a Himnusz zárja. A hagyományos szövegnek és dallamnak Mátrai Erik adott új hangzást és új külcsínt egy videofelvétel formájában: egyetlen ember (a művész) énekel, kissé hamis, kissé bizonytalan, az éneklő alakja egyre kisebbedik – de a miénk.
Kölnei Lívia
Gerhes Gábor: Magyar Hold 1.
Kovách Gergő, Kotormán Norbert, Pély Barna: Attila most
Stark István: Szekér
Benczúr Emese: Ne zárkózz el!
Szurcsik József: X-generáció
Tweet