Talita

Keresztény női magazin

Miért jó, hogy már nem tanítok?

tanr1
Számomra az út a tanáritól az osztályajtóig volt mindig a legnehezebb. „Vajon sikerül-e ma is rávennem őket arra, hogy figyeljenek rám, hogy dolgozzunk együtt?” Valódi szorongást éltem át minden óra előtt.

Jó, hogy nem kell miden hétköznap ötkor kelnem. Tudom, az én hibám, hogy vidékre költöztem, nem okolhatok senkit, amiért Budapest oda-vissza két és fél-három órányi utazás naponta. De mégis örülök, hogy ezt a távot már nem futom le nap mint nap.

Jó, hogy nincs rajtam az a stressz, hogy ha törik, ha szakad, nekem csöngetésre bent kell lennem. Vagy inkább csöngetés előtt tíz perccel, vagy húsz perccel, sőt leginkább fél órával előtte. Borzasztó kényelmetlen kettesével szedni a lépcsőket, letépni magadról a télikabátot, sálat, és leizzadva – a csöngetés pillanatában vagy utána – beesni az osztályba. „Ja, bocs, Feri, neked van órád velük? Igen, ne haragudj, összetévesztettem, ma nem szerda van, nekem a désekkel van ma első órám, bocs-bocs!” Rohanás tovább, a másodikra… Szerencsére ez egy igen ritka forgatókönyvem volt.

Jó, hogy nem kell naponta ötször-nyolcszor lemennem alfába, hogy „akkor most órám lesz, koncentrálok”. Tudom, a köznapi halandó ezt nehezen érti. Az átlagember – vagyis a „nem-tanár” – megérkezik a munkahelyére, becsekkol, köszön mindenkinek, leül a helyére, és végiggondolja, hogy mit fog aznap csinálni. A tanár is végigcsinálja ugyanezt, sőt, otthon is dolgozik: javít, készül. Nála a munka dandárja mégis akkor kezdődik, amikor bemegy 25-40 „fenevad” közé, akiket neki kell „megszelídíteni”. Számomra az út a tanáritól az osztályajtóig volt mindig a legnehezebb. „Vajon sikerül-e ma is rávennem őket arra, hogy figyeljenek rám, hogy dolgozzunk együtt?” Valódi szorongást éltem át minden óra előtt. Talán alkalmatlan voltam a tanításra? Megnyugtat, hogy ugyanezt élték át egészen kiváló, a szakma által is elismert kollégáim. Sőt, ez a szorongás tulajdonképpen rokon a sportolóéval: eljutni a pillanatig, amikor eldörren a startpisztoly.

Jó, hogy nem kell azt a rengeteg konfliktushelyzetet kezelnem, amelyekbe tanárként folyamatosan belekerültem. Pistike nem hajlandó jegyzetelni: Pistike, jegyzetelj, kérlek! „Tanárnő, én meg tudom jegyezni!” Nem, Pistike, nem tudod megjegyezni, ez túl sok információ, neked lesz könnyebb, ha jegyzetelsz! „De tanárnő, otthon hagytam a füzetem!” Akkor jegyzetelj egy lapra! „De tanárnő, fáj a kezem…” A főnök: „Marikám, a múltkor, amikor bent voltam az órádon, te csak meséltél és meséltél nekik.” Mit csináltam volna, a tananyagban október 23. következett. El kellett mondanom nekik, hogy mi történt. „De azért kérdezhettél volna.” Kérdeztem, amit lehetett. „Jó, jó, volt azért olyan információd, ami nekem is új volt, de miért nem használtad az aktív táblát?” A szülő: „Tanárnő, Pistike rendkívül eszes gyerek. Ezt már az általános iskolai osztályfőnöke is megmondta.” Igen? „Igen, és ezért nem értem, hogy most miért kettes történelemből.” Mert a középiskolás anyag sokkal nagyobb, mint az általános iskolai. És ő nem akar jegyzetelni. „Tanárnő, Pistike annyira okos, hogy neki nem kell jegyzetelni ahhoz, hogy megjegyezze az anyagot…”

És még nem is írtam arról, hogy vannak kezelhetetlenül elhanyagolt fiatalok, drogos gyerekek, sőt, drogdílerek közöttük. Azt sem feszegetem, hogy a tanárokat folyamatosan alázzák kommentekben, közösségi oldalakon, hogy vannak helyek, ahol a testi épségük sincs biztonságban. Arról sem írtam, hogy vannak olyan szülők, akik képesek órákon át védeni gyermekeik – leginkább vélt – jogait, sőt, mindezeket az eseteket felsőbb fórumokra vinni. Pl. azt, hogy miért ne dohányozhatna az iskola előtt, hiszen ő megengedte neki, vagy vitaindító lehet az is, hogy miért kell ünneplőben menni az Operába. Egyáltalán, miért visszük őket az Operába? Nem folytatom.

Nagyon jó, hogy nem kell szembesülnöm azzal havonta, hogy egyre többet dolgozom egyre kevesebb pénzért. Hogy a fizetésem lassan a rezsire és az ételre sem elég. Jó, hogy nem kell a lesajnáló tekinteteket magamon éreznem egy társaságban, amikor kiderül, hogy tanár vagyok. Jó, hogy nem kell félév és év végén lesütnöm a szemem, amikor a villamoson, buszon a fiatalok a tanárokat szidják: „Az a köcsög nem volt képes megadni a négyest!” Jó, hogy nem kell hétvégén a vasárnapi ebéd főzése vagy pihenés, szórakozás helyett dolgozatot javítanom. A nem beavatottak kedvéért jelzem, hogy egy 30 fős osztály magyar témazáró esszédolgozatát kijavítani legkevesebb nyolc óra. Jó, hogy nem vagyok felelős 30 gyerek testi-lelki egészségéért osztálykirándulások alkalmával. Jó, hogy nem kell hadakoznom diákkal, kollégával, igazgatóval, minisztériumi alkalmazottal, államtitkárral, miniszterrel, társadalommal… Jó ez így.

De a gyerekek mégis nagyon hiányoznak. Az egészben ez volt a legjobb: fiatalokkal dolgozni. Még a “gazemberektől” is rengeteget tanultam. Mert ha mindazt kibírod, amit az előbbiekben leírtam, ott a bónusz: magadra csukod az ajtót, és ha jól csinálod, minden majdnem úgy történik, ahogy eltervezted. És látod, hogy tényleg fejlődnek, hogy kibontakoznak, hogy tudsz rájuk hatni. És ez jó érzés!

Kollégák, akik még mindig kitartotok, minden elismerésem a Tiétek!

 

Kóczián Mária

Nyitókép

Korábbi cikkeink a témában:

Matild – egy iskola, amit szeretnek a gyerekek

Civilek menthetik meg a halálra ítélt iskolát

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162