Talita

Nap mint nap ünnep

Különös ez a három nap egymás után. Az ősi kelta ünnep, amely eredetileg a szellemeké, boszorkányoké volt, mára a Mindenszentek és Halottak napja tőszomszédságában összemosódott ezekkel az ünnepnapokkal. „All Hallow’s Eve”jelentése: „minden szentek éjszakája”.

A korai kereszténységben Keleten már a IV. századtól, nyugaton pedig a VI.-tól volt ünnepe a vértanúknak. Ezt terjesztette ki III. Gergely pápa minden szentre, ill. igaz életűre. Az ünnep eredetileg május 13-án volt, IX. Gergely pápa helyezte át a IX. században november elsejére.

Cluny-ben már a X. századtól november 2-án emlékeztek meg a halottakról. Ha ezen a napon imádkozunk, temetőt járunk, búcsúkat nyerhetünk az elhunytak javára. Különösen nagy jelentőségű ez az ünnep a keresztények számára, hiszen a halottak nekünk nemcsak a múltat, hanem a jövőt is jelentik. A boldog feltámadás, az örök élet reménye hitünk alapjait képezik. Mindannak, amit a pogányság felfedezett a természetben, a Világegyetemben, Krisztus áldozata mutatta meg az értelmét és jelentőségét.

„Tér és idő pedig így kapcsolódik össze eme teljes elrendezettségben, hogy a Nap az állatöv jegyeit sorban érintő éves útján ottjártakor megnyitja a világokba, az Alvilágba és Felvilágba vezető kapukat. A Napút találkozásai a Tejúttal, vagyis amikor a Nap megérinti a Tejút jelképezte Világfa csúcsát vagy gyökerét, időben és térben kapukat is kijelölnek, átjárókat, ahol a lelkek közlekednek a világok: Felvilág, evilág és Alvilág között. November elején tehát az Alvilág átjárója tárul fel – ekkor van ugye Halottak napja, ekkor lehet áldozni az elhunyt ősök emlékének –, míg májusban a Felvilág felé nyílik meg az út – ekkor állítanak világfát jelképező májusfát és régen szertartás keretében a legrátermettebbek meg is mászták azt. „
(Csörgő Zoltán: A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében)

Hát veled, Nagymami!

Van már harminc éve annak, hogy halottak napja tájékán egy kedves történetet hallottam a rádió vasárnap ebéd utáni jegyzetműsorában. A nagymama-korú hölgy elmesélte, hogy a kis unokájával a temetőbe mentek a nagypapa sírjához, s közben az óvodás kislány mindvégig csacsogott az úton. Mindent megkérdezett részletesen a temetőbe járási szokásokról, életről és halálról. A nagymama annak rendje és módja szerint mindenre megválaszolt. Majd elhelyezték a virágot a nagypapa sírjánál és indultak hazafelé, amikor is hosszú csend után megszólalt a kicsi lány:
– Nagymama, milyen jó lenne, ha te is meghalnál! – A nagymama először megdöbbent, majd visszakérdezett, hogy miért is lenne az jó.
– Hát tudod, akkor hozzád is kijönnénk így halottak napján, és virágot tennénk a sírodra.
– Értem, kislányom. És kivel jönnél ki a temetőbe?
– Hát veled, Nagymami!

„ Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.”
(Gabriel García Márquez: Száz év magány)

Olyan egyszerű ez. Hiszen csak a test az, amit eltemetnek, elhamvasztanak és folyóba szórnak, amelyből már kiköltözött a lélek és a szellem, mint ahogy az ember a kesztyűből kihúzza a kezét. Az elődök sejtjeinek minden információja bennünk él tovább. Ahogy én hasonlítok az anyukámra, és ő hasonlított az ő szüleire, vagy nagyszüleire. Nincs halál, csak a szűkebb térből, a test börtönéből való kiszabadulás, ami után már fájdalom sincs.

Nagyobbik fiam tizenévesen Kosztolányi Halotti beszédét elemezve fogalmazta meg: magunkat sajnáljuk és siratjuk apánk, anyánk, társunk, vagy gyerekünk elvesztéséért. Hiszen Őrá a mennyei béke vár. Mi maradunk árván, egyedül, itt, a test fogságában.

Van mit tanulnunk a gyerekeinktől!

„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.”
(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd – részlet)

Antalffy Yvette