Nem veszíthetlek el!
Szent Ignác latinos könnyedséggel ír arról, hogy bár az evangéliumokban nem szerepel, de biztos, hogy a feltámadt Krisztus legelőször anyjának, Máriának jelent meg. A lelkigyakorlatok egyik szemlélődésének ez a találkozás a tárgya.
A Szent Ignác-i szemlélődő ima egyik fajtája, amikor egy bibliai szöveg olvasása után kötött időben, minimálisan húsz percig, de jobb, ha egy óráig, az imádkozó a dicsőítés és felajánlás után a szövegnél időzik. Megpróbál belehelyezkedni a jelenetbe, lehet külső szemlélő, de valamelyik szereplője is a történésnek. Akár egy film, pereg le a jelenet az imapozícióban elhelyezkedő, ülő vagy térdelő, mozdulatlan imádkozó előtt, miközben maga sem marad kívülálló, a képek, amelyeket lát, az ima gyümölcsei, az érzelmek, amelyeket megtapasztal, egyre szorosabban kapcsolják Istenhez.
Krisztus urunk föltámadása, első megjelenése
Először: Megjelent Szűz Máriának. Ezt ugyan nem említi a Szentírás, mégis benne foglaltnak tartjuk, amikor közli, hogy megjelent igen sok másnak. A Szentírás ugyanis feltételezi, hogy értelemmel rendelkezünk, mint ahogy írva van: (,‚Hát ti is értelem nélkül vagytok?”). (Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, 299.)
Krisztus, hátrahagyva halotti leplét, kilép a sírjából. A kendő, amely az arcát takarta, gondosan összehajtva egy kicsit távolabb, a sírbolt egy kis kiszögellésén fekszik.
Hajnalodik. Jeruzsálem felett az ég még szürke, de keletről már színesedik az égbolt.
Jézus végigjárja visszafelé golgotájának útját. Első krisztusi léptei lassúak, de nem bizonytalanok. Oda sem tekintve elsétál lecsupaszított keresztje mellett, majd hamarosan elérkezik a falakhoz. Sehol senki. Látom, amint a nagy kőfal mentén nyugodt, de határozott léptekkel megy a kapu felé, amelyen át másfél nappal azelőtt keresztje alatt görnyedezve támolygott. Mire a kapuhoz ér, keleten a nap korongja már egy kis ívet rajzol az égboltra. Ahogy lenéz, a kövezeten sötét foltok, emberi vérének nyomai.
Hirtelen mindent elönt a hajnali fény. Vörös, világoskék, fehér. Ragyogás.
Jézus János háza felé halad. Lábán a saru, ki tudja, honnan való? Hosszú, fehér ruhája, ki tudja, honnan való?
A fáradt Jeruzsálem alszik.
János házában a tanítványok alszanak.
Mária virraszt. A szenvedés, amit érez, elakasztja a lélegzetét. Másfél napja egyetlen percre sem aludt el, de mintha nem is lenne ébren. Nem evett és nem ivott, nem csukta le a szemét, nem állt fel arról a helyről, ahová János ültette le, amikor Fia halála után hazatámogatta.
A könnyek, miként már napok óta, folynak az arcán, sötét árkot vájtak rá. Keze az ölében hever, mintha oda dobták volna, két különös alakú kő. Néma, nem emberi üvöltés feszíti a torkát:
– Mi volt ez az egész? Mi lesz most? Szerelmes fiam, szerelmes fiam, édes, egyetlen, szerelmetes fiam… Ki voltál te, akit a világra szültem? Ki voltál te, aki betöltötted az életem?
Krisztus belép az ajtón, tekintete találkozik anyjáéval, az enyémmel…
Megjelennek az ajtóban saját halottaim. Mintha én lennék az, akinek ebben a pillanatban megjelenik egy szerette, akit elveszített: nagyanyám, sógornőm, régi barátnőm, kedves tanárom, rettegett főnököm… A fájdalom elborít, az én saját, személyes fájdalmam. Én is anya vagyok…
Mária arca teljesen kifejezéstelen, nem érti, mi történik. Krisztus csendben odalépdel hozzá, miközben a szemükkel összekapcsolódnak. Letérdel Mária elé, és megcsókolja a lábát, felnéz rá, majd feláll. Ekkor Mária borul le Jézus elé, átkarolja és megcsókolja fia lábát, és felnézve ezt mondja: „Uram!”.
Jézus ekkor hatalmas, akár egy óriás.
Majd amikor felsegíti anyját, már újra emberi méretű. Mindketten állnak, hosszan, forrón ölelik egymást. Leülnek, fogják egymás kezét. Mária mindkét kezét Jézus tenyerébe, a stigmákra helyezi.
Érzem a stigmák melegét, égetik a kezem… Istenem, hát így akartad, értelek már…
– Amióta az angyal eljött hozzám, ezt, csakis ezt a pillanatot vártam. Soha, soha nem voltál az enyém, nem is veszíthettelek el… Minden asszony Istentől viselős…
Jézus némán feláll, az ajtóhoz lép, onnan még visszanéz. Mária arca akár a Nap, szemei csillagok. Jézus arca akár a Mindenség, szemeiben a Végtelen.
Lépdel visszafelé a jeruzsálemi köveken. Itt-ott már ébren vannak, a pék már kinyitotta boltját, álmos szolgálók seprik az utcát. Nem látja őt senki… Aztán egyszerre ott áll vele szemben Mária Magdolna és a másik Mária:
– Üdv nektek!
Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” (Mt 28,1-10)
Kóczián Mária
Kapcsolódó cikkeinkből:
“Istennek ilyen útjai is vannak”
Tweet