Talita

Nők a kapuk előtt – a kvótáról

Nézi, nézegeti az ember a sok szép vagy kevésbé szép férfit a képeken: vajon megnyugtató ez az egyszínűség? Alkotmánybírák, rektori konferenciák, igazgatótanácsok, kormányok… Hol maradnak azok, akik egy kissé megbonthatnák ezeket a sorfalakat: a nők?

Nem voltam a nemi kvóta híve: vagyis nem támogattam, hogy európai uniós irányelvek alapján jelöljük ki a kötelező minimumot, hány nő kerüljön be (legalább) a parlamentbe, a kormányba, a vállalatok élére, a közigazgatás vezető testületeibe. Gondoltam, megvan a nőknek a magukhoz való eszük: aki vezetői karrierre vágyik, tegyen érte, bizonyítsa a rátermettségét – és feltételeztem, hogy a férfiaknak is megvan a magukhoz való eszük, nem gátolnak meg egy jó (női) munkaerőt, hogy közös ügyüket a maga sajátos képességeivel kiegészítse, kiteljesítse. Hagyjuk tehát, hadd menjen minden a maga természetes folyása szerint!

Mára egyre inkább úgy tűnik, naivan gondolkoztam. Finoman fogalmazva.

Magyarországon a dolgozó nők immár negyven-ötven éve fokozatosan elfoglalták a társadalom gályázó értelmiségi munkahelyeit (a pedagógusok körében már réges-rég, az orvosok körében nemrég haladta meg az 50 százalékot a nők aránya – persze nem az intézményvezetői szinteken). A valódi hatalommal járó, vagyis döntési jogokkal járó posztokon a nők aránya jóval kisebb, néhol elenyésző.

Vajon miért? Talán tehetségtelenebbek a nők? Kevésbé döntésképesek, mint a férfiak? Kevésbé látják át a stratégiai képességeket kívánó bonyolult helyzeteket? Az élet ezer bizonyítékot szolgáltat rá, hogy nem.

Talán a nők nem vágynak annyira vezető posztokra? A kérdés csak látszólag álnaiv – van benne igazság. A válasz lehet egy halvány igen. A nők zöme utálja a versengést, az erődemonstrációt, az erőszakot a maga nyílt formájában. Egy részük elégedett a maga háztartásával, családjával és szűkebb munkahelyével, ha ott (majdnem) minden úgy történik, ahogy ő jónak látja. A nők egy részét jobban riasztja az a korrupció, „kéz-kezet mos”-típusú és egyéb leköteleződési hálózat, amely a vezetővé válások gyakori előfeltétele. „Nem vagyok én bolond, hogy folyton XY-nak pitizzek, ha valamit el akarok érni! Nincs nekem ehhez elég rugalmas gerincem!” – hajtogatja (ennél szalonképtelenebben megfogalmazva) egyik nőismerősöm, akinek amúgy jó esélye lenne egy magas vezetői pozícióra. Méltányolandó a hozzáállása.

A nők közül többen joggal tartanak attól, hogy a munkahelyi vezető szerep elveszi minden idejüket a családtól. Ez valós veszély, de gondolkodjunk csak el: jobb az, ha a családapák idejét veszi el a családtól? Az apák kevésbé fontosak a családban? Tévhit, ha valaki erre igennel felel! Meddig van szüksége egy gyereknek sok-sok energiát igénylő szülői figyelemre? 10, legfeljebb 12 éves koráig? Az a nő, aki visszamegy a munkahelyére, mondjuk 35-38 éves korában – miért ne lehetne az ötvenes éveire vezető?

A nők egy része nem hiszi el magáról, hogy alkalmas vezetésre, holott rendelkezik vezetői képességekkel. Ők azok, akiknek külső segítségre lenne szükségük – tanfolyamokra, tréningekre –, hogy kibontakoztathassák a tehetségüket. És végül a nők egy kis (szakmánként eltérő arányú) része úgy gondolja, vezető beosztásra alkalmas, és törekszik is ennek elérésére. A nők aránya olyan szakterületeken nagyobb a vezetésben, ahol számarányuk a dolgozók között is nagy (például viszonylag sok iskola-igazgatónő van), de az is előfordul, hogy egy vállalat dolgozói kilencvenvalahány százalékban nők, a vezetők mégis mind férfiak.

De miért is foglalkozunk mi ezzel? Hiszen a férfiak is képviselhetik a nők érdekeit a döntéshozói posztokon – vagy nem? Valahogy úgy, mint ahogy nem kell egy urológusnak vesebetegnek lennie ahhoz, hogy segíteni tudjon egy vesebetegnek, vagy nem kell egy nőgyógyásznak nőnek lennie ahhoz, hogy orvosolni tudja a tipikusan női betegségeket. Akkor meg hol itt a probléma?

Az, hogy az érdekképviseletben a „hogyan” ugyanolyan fontos, mint a „mit”. Az urológus szakorvos, ha maga is átesett vesebetegségen, minőségileg másként tud viszonyulni betegeihez, mert van saját tapasztalata arról, amit átélnek. A nőgyógyásznő, aki maga is szült már vagy küszködött nőgyógyászati betegséggel, egészen másként, bensőbb tudással képes megközelíteni a női pácienseit. A nők problémáit, igényeit közösségi szinten sokkal hitelesebben képviselik maguk a nők, mint a férfiak. Ezért kellene, hogy a közéletben és a gazdasági életben elegendő nő legyen. Vagyis az adott szakterületen az ott dolgozóknak megfelelő arányban, a közéletben pedig fele-fele arányban. Ez tükrözné a valóságos igényeket.

„Miért fontos a nő részvétele a törvényhozásban? Másképp és mást lát meg egy nő, új, életközeli praktikus szempontokat hozhat.” (Slachta Margit)

Nem elég itt-ott egy-két „kirakatnő”! Lélektani vizsgálatok szerint egy kisebbség képviselőinek el kell érniük a kritikus 30 százalékos arányt egy közösségben ahhoz, hogy önálló arculatukat meg merjék mutatni, hogy közösségi igényeiket hathatósan tudják képviselni.

Hallok olyan aggódó hangokat is, hogy ez a női kvóta-kezdeményezés túlságosan párt-ízű, vagyis túlságosan kötődik a liberális politikai oldalhoz. Hát ez valóban elég nagy probléma, vagyis szomorú dolog! Az a szomorú, hogy nem kötődik a kezdeményezés ugyanennyire a konzervatív oldalhoz is. Holott célkitűzéseik között szerepel a férfiak és nők egyenlő társadalmi érvényesülésének segítése.

Nem kell minden nőnek vezető szerepre törekednie (ahogyan minden férfinak se kell). Tartsuk tiszteletben a képességeket: ne kerüljön arra alkalmatlan ember vezetői pozícióba csak azért, mert nő vagy mert férfi! De ne is szenvedjen hátrányt ugyanezért! Mivel a mai magyar közélet – a számok és eredmények tanúsága szerint – nem alkalmas még arra, hogy természetes szabályozás szerint, össztársadalmi érdekek szerint működjön és juttassa döntési pozícióba vezetőit, szükség lenne a nemi kvótára. Ha majd beáll a természetes egyensúly, és a közéletben a nők és férfiak aránya a valós igényeknek megfelelően alakul, elfelejthetjük a külső szabályozást. A kvóta-ajánlások (30 százalék nőt pl. a parlamentbe!) nem fenyegetnek azzal a veszéllyel, hogy sok gyenge képességű, alulképzett nő lepné el a törvényhozást. Ugye nem gondolhatja senki komolyan, hogy 30 százaléknyi nő ma vagy a jövőben a parlamentben rosszabbul teljesítene, mint a ma ott dolgozó férfiak?

A 2014. évi parlamenti választásokat megelőzően három női érdekérvényesítő ernyőszervezet (a liberális beállítottságú Női Érdek, a szocialista szimpátiájú Magyar Nők Szövetsége és a konzervatív szellemiségű Magyar Asszonyok Érdekszövetsége) aláírt egy közös állásfoglalást  a nők nagyobb arányú közéleti részvétele érdekében. (Az Asszonyszövetség új vezetősége eltávolíttatta a honlapjukról, de itt egy akkori sajtóközlemény, amíg ez is el nem tűnik…)  Kár, hogy ez a közös nyilatkozat kevés nyilvánosságot kapott, alig értesült róla a közvélemény.

Nézem ezeket a képeket: kormány, alkotmánybíróság, vállalati és egyetemi vezetők… Vajon mikor lesznek ezek a képek színesebbek, a valóságnak megfelelőbbek?

Kölnei Lívia

Képek: 1: Alkotmánybíróság  2: 3. Orbán-kormány  3: Boross-kormány 4: Horn-kormány 5: Rektori Konferencia (ezen az ülésen a nők-férfiak aránya: 6 : 47)  6: új kórházigazgatók (egészen “színes” társaság az előzőekhez képest a kb. 9 : 25 aránnyal)

Hasonló korábbi cikkeink:

Kerekasztal, nem harctér! – Beszélgetés a keresztény feminizmusról 

„Ki szavatol a lady biztonságáért?”