Nők a református egyházban a 20. század elején
Az egyházi közvéleményt a nőkérdésnek többé-kevésbé ugyanazok a problémái foglalkoztatták, amelyek a széles társadalmi nyilvánosságot: a nőiség mibenlétének, a férfi-nő viszonynak, a nők művelődéshez való jogának, a nőnevelésnek, a nők hivatalviselésének kérdései.
A nőemancipáció történetéről – ami a 19–20. század egyik alapvető társadalmi programja és folyamata volt – számos megközelítésben születtek munkák. Különösen az oktatás, művelődés, politikai jogok területén történt változásokról. Érdekes azonban megvizsgálni azt is, hogy miként alakult a nőemancipáció ügye egy olyan speciális közegben, mint amilyen a református egyház, amelyet szilárd és elrendezett ideológia, hit tart fenn, ugyanakkor ezer szállal kötődik a társadalmi élet minden területéhez és változásaihoz.
A 19. század második és 20. század első felének református sajtójában folytatott diskurzus alapján képet lehet alkotni arról, miként is vélekedtek az egyházban a női szerepről, a nők egyházi munkájáról. Kiderül, hogy az egyházi közvéleményt saját körén belül, egyedi nézőpontjait is szem előtt tartva, a nőkérdésnek többé-kevésbé ugyanazok a problémái foglalkoztatták, amelyek a széles társadalmi nyilvánosságot: a nőiség mibenlétének, a férfi-nő viszonynak, a nők művelődéshez való jogának, a nőnevelésnek, a nők hivatalviselésének kérdései. A két világháború között főként a társadalmi problémák kerültek előtérbe, s ezek egyik következményeként tárgyalták azoknak a női típusoknak a megjelenését, amelyek a modernséget, a hagyományos női szerepek tagadását testesítették meg. Ezzel szemben az „új” református nőideált olyan nők reprezentálták, akik megerősödtek vallásosságukban, reformátusságukban és bármilyen helyzetben éltek (családban, dolgozó nőként, egyedül, diakonisszaként, lelkésznéként stb.), a hagyományos női értékeket képviselték.
A 19. század református női ideálja
A 19. század református női ideálja azt a hagyományos hármas szerepkört testesítette meg, amely általánosan elfogadott elvárásként létezett a világi társadalomban, elsősorban a középosztály asszonyai számára is: családanya, feleség, a háztartás irányítója. A női hivatás betöltésének színteréül a polgári társadalom az otthont jelölte ki. A korabeli nőnevelés célja is ennek az ideáltípusnak a megteremtése volt, hangsúlyossá tették a vallásosságra és a honleányi kötelességekre nevelést.
A 19. század folyamán a nők egyházban elfogadott működési területének a jótékonykodást, a szegények gyámolítását tartották. E kérdésben hagyományosan Pál apostol korinthusbeliekhez írt levelére hivatkoztak, amelyben kijelentette, hogy a nőknek nincs helyük az egyházi nyilvánosságban.
„A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, a mint a törvény is mondja.” (1Kor. 14,34)
A változás motorja: a belmisszió
A változásban lényeges hatása volt egy új kegyességi irányzatnak, a 19. század végén terjedő belmissziói mozgalomnak, amely a már megkeresztelt egyháztagok hitének elmélyítését tartotta elsődleges feladatának, emellett különféle társadalmi, szociális problémák megoldásában is megpróbált kezdeményező szerepet játszani. Mint minden vallást megújító mozgalom, a belmisszió is újraértelmezte a nő és férfi viszonyát, a nemi szerepeket. A reformáció örökségét felelevenítve erőteljesen hangsúlyozta, hogy Jézus fellépésével a nők egyenjogúvá váltak a férfiakkal, kiemelte, hogy a két nem csak egymást kiegészítve képes betölteni hivatását az élet minden területén, így az egyházi életben is. Mintegy „negyedik” szerepkörként értelmezték a nők „Jézus szolgálóleányaként” való működését, s ezzel Jézus tanításainak közvetítése a női kötelességek részévé vált. A nő nemi szerepeiből, mindenekelőtt az anyaságból adódó sajátos és pozitív tulajdonságait nemcsak a társadalom, hanem az egyház is hasznosítani akarta: ennek következtében azután az egyházi élet aktív résztvevőiként léphettek elő a diakóniai munkában, illetve az evangelizációban.
A nők elsősorban egyesületekben tevékenykedtek, az első református női egyesület a Lorántffy Zsuzsánna Egyesület volt (1894), amely célkitűzéseiben az evangelizálás mellett különféle női csoportok problémáit is felkarolta. Így például a cselédek, diáklányok, tisztviselőnők számára „biztonságos” otthonokat, munkaközvetítőt, stb. állított fel. Ellentétben a hagyományos női jótékony egyesületekkel, már nemcsak a társadalom elesettjein kívántak segíteni, hanem sajátos női problémákra is megpróbálták ráirányítani a figyelmet.
Önmegvalósítás?
A belmisszióban tevékenykedő „úttörő nők” generációjának tagjai (akik elsősorban a Lorántffy Zsuzsánna Egyesület keretein belül kezdték meg működésüket) társadalmi státuszuknál fogva, a családjuk révén élveztek társadalmi presztízst, és ezt kamatoztatva kerültek vezető szerepbe. Bár munkájukat nem hivatali elfoglaltságként végezték, a hagyományos karitatív tevékenységen túllépő önmegvalósítás lehetőségeként tekintettek rá, amelyet megfelelő egzisztenciális háttér mellett (elsősorban férjük támogatásával), egyfajta „hivatásként” gyakorol(hat)tak. Mindez látható változásokat eredményezett életmódjukban és értékrendjükben, hiszen a hagyományos családban végzett feladataik mellett – illetve sokszor helyett is – otthonukon kívül folytatták egyházi munkájukat (előadások, bibliaórák, cikkek egyházi női lapokban, konferenciák, jótékony munkák). Ennek során gyakran felmerült a két világháború közötti időszakban általános megfogalmazott dilemma: a nő hogyan egyeztesse össze családi életét a hivatásával.
Le kell szögeznünk, hogy ezt az egyesületi munkát még nem tekinthetjük professzionálisnak, annak ellenére, hogy bizonyos szakismereteket elsajátítottak önképzés útján (bibliaismeret, egyháztörténet, egészségügyi ismeretek, csecsemőgondozás, stb.).
Az I. világháború idején a komolyabb képzés igénye is egyre inkább felmerült. 1917-ben a budapesti és a kolozsvári teológiai akadémián megjelentek az első nőhallgatók. A teológiai diploma a nőket 1981-ig nem jogosította fel papi szolgálat végzésére; vallásoktatók, missziói munkások, utazótitkárok lehettek, professzionális munkát végeztek az egyházban. Többen közülük lelkészhez mentek feleségül, s férjük így képzett társat kapott munkájához.
Egy nagyon összetett szerep: a lelkészné
A református egyházi életben tevékenységük, státuszuk alapján elkülönül két női csoport. Az egyik a lelkésznéké, akiknek hagyományos szerepét, elsősorban a két világháború közötti időszakban, számos új elvárás alakította. Amellett, hogy családanyaként mindannak eleget kellett tenniük, amit elvártak egy (ideális) középosztálybeli nőtől – a keresztyén női minta megjelenítését, a példaadást és a gyülekezet nőtagjainak vezetését –, a női belmisszió munkájának irányítását is tőlük várták. A lelkészfeleségeket leánykorukban mindenekelőtt a családi életben betöltendő hagyományos női szerepekre készítették fel: otthoni neveltetésük, illetve iskolai taníttatásuk célzottan erre irányult. Lelkésznéként viszont szembesültek azzal, hogy szűkebb-tágabb környezetük jóval több elvárással fordul feléjük, azaz, hogy egy jóval összetettebb női szerepnek kell megfelelniük. Ezeknek a nehézségeknek a tudatában alapították meg a Református Lelkésznék Országos Szövetségét (1927), amely elsősorban a közös identitás és a szolidaritás érzésének felkeltésével és elmélyítésével kívánt nekik segíteni. Miközben ráirányította a lelkésznék és az egyházi közvélemény figyelmét az őket érintő sajátos problémákra, felvállalta a legelesettebbek: az özvegy papnék támogatását is. Ezt a törekvést a női közösségformálás, a női közösségvállalás, a női érdekvédelem egyik eszközeként is értelmezhetjük az egyházon belül.
Idegen az egyháztól vagy mégsem? A diakonissza
A diakonisszák alkották a másik női csoportot, akik munkájukat – a lelkésznékkel ellentétben – professzionálisan végezték. A diakonissza alakját az egyházi közvélemény egy része elsősorban, mint „ellen”- nőszerepet értelmezte, hiszen olyan női mintát jelenített meg, amelyet sokan idegennek ítéltek a református egyháztól. Egy olyan egyházban, amelyben a papok számára nem létezik cölibátus, s amelyben mindkét nemmel szemben elsődleges elvárás, hogy a családi életben betöltse hivatását, számos kritika érte ezt a fajta, egyedülálló női életformát. Nemcsak a családi élet felől nézve fogalmaztak meg ellenérveket, hanem a függetlenséget óhajtók vagy elfogadók oldaláról is támadások érték az anyaházi diakonisszaintézményt, mivel ebben a diakonisszák erősen patriarchális függésben éltek, elöljáróiknak a legteljesebb engedelmességgel tartoztak. A diakonissza alakja tehát sem a hagyományos női hivatásnak, sem a már bizonyos helyzetekben elfogadott, önmagát eltartó és tehetségét kibontakoztató nő ideáljának nem felelt meg. Akik védték a református diakonisszaintézményt, és elismerték létjogosultságát, úgy érveltek, hogy az egyedülálló keresztyén nő számára csak (és kizárólag) ez kínálja fel a női mivoltának is megfelelő tartalmas élet lehetőségét. Az anyaházban ugyanis közösségben élhet, s egy férfi irányítása alatt, akár egy családban. Úgy vélték, hogy a diakonisszák munkája ráadásul éppen azokat a női nemre jellemző sajátosságokat, tulajdonságokat igényli, amelyek a nő családban betöltött szerepéhez is szükségesek.
Az egyház tehát reflektált a körülötte zajló társadalmi folyamatokra, és válaszokat próbált adni a felmerülő kérdésekre. A világi női emancipációval párhuzamosan az egyházi élet az önmegvalósítás és függetlenség kivívásának sajátos lehetőségeit kínálta fel a nők számára. A két világháború közötti időszakra az egyházi életben megszokott, sőt elvárt lett a női munka, akár professzionális akár önkéntes formában. A társadalmi problémák megoldásában, a társadalom vallásos megújulásában fontos szerepet szántak a nőknek.
Sárai Szabó Katalin
Képek:
Novák Olga, az első magyar teológusnő
Diakonisszák
Vargha Gyuláné Szász Póla, a magyar református közélet és vallásos irodalom egyik vezető egyénisége (1927)
Tweet