Talita

Keresztény női magazin

Nők a református egyházban a 20. század elején

ref1


Az egyházi közvéleményt a nőkérdésnek többé-kevésbé ugyanazok a problémái foglalkoztatták, amelyek a széles társadalmi nyilvánosságot: a nőiség mibenlétének, a férfi-nő viszonynak, a nők művelődéshez való jogának, a nőnevelésnek, a nők hivatalviselésének kérdései.

A nőemancipáció történetéről – ami a 19–20. század egyik alapvető társadalmi programja és folyamata volt – számos megközelítésben születtek munkák. Különösen az oktatás, művelődés, politikai jogok területén történt változásokról. Érdekes azonban megvizsgálni azt is, hogy miként alakult a nőemancipáció ügye egy olyan speciális közegben, mint amilyen a református egyház, amelyet szilárd és elrendezett ideológia, hit tart fenn, ugyanakkor ezer szállal kötődik a társadalmi élet minden területéhez és változásaihoz.

A 19. század második és 20. század első felének református sajtójában folytatott diskurzus alapján képet lehet alkotni arról, miként is vélekedtek az egyházban a női szerepről, a nők egyházi munkájáról. Kiderül, hogy az egyházi közvéleményt saját körén belül, egyedi nézőpontjait is szem előtt tartva, a nőkérdésnek többé-kevésbé ugyanazok a problémái foglalkoztatták, amelyek a széles társadalmi nyilvánosságot: a nőiség mibenlétének, a férfi-nő viszonynak, a nők művelődéshez való jogának, a nőnevelésnek, a nők hivatalviselésének kérdései. A két világháború között főként a társadalmi problémák kerültek előtérbe, s ezek egyik következményeként tárgyalták azoknak a női típusoknak a megjelenését, amelyek a modernséget, a hagyományos női szerepek tagadását testesítették meg. Ezzel szemben az „új” református nőideált olyan nők reprezentálták, akik megerősödtek vallásosságukban, reformátusságukban és bármilyen helyzetben éltek (családban, dolgozó nőként, egyedül, diakonisszaként, lelkésznéként stb.), a hagyományos női értékeket képviselték.

 A 19. század református női ideálja

 A 19. század református női ideálja azt a hagyományos hármas szerepkört testesítette meg, amely általánosan elfogadott elvárásként létezett a világi társadalomban, elsősorban a középosztály asszonyai számára is: családanya, feleség, a háztartás irányítója. A női hivatás betöltésének színteréül a polgári társadalom az otthont jelölte ki. A korabeli nőnevelés célja is ennek az ideáltípusnak a megteremtése volt, hangsúlyossá tették a vallásosságra és a honleányi kötelességekre nevelést.

ref2

A 19. század folyamán a nők egyházban elfogadott működési területének a jótékonykodást, a szegények gyámolítását tartották. E kérdésben hagyományosan Pál apostol korinthusbeliekhez írt levelére hivatkoztak, amelyben kijelentette, hogy a nőknek nincs helyük az egyházi nyilvánosságban.

A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, a mint a törvény is mondja.” (1Kor. 14,34)

 A változás motorja: a belmisszió

 A változásban lényeges hatása volt egy új kegyességi irányzatnak, a 19. század végén terjedő belmissziói mozgalomnak, amely a már megkeresztelt egyháztagok hitének elmélyítését tartotta elsődleges feladatának, emellett különféle társadalmi, szociális problémák megoldásában is megpróbált kezdeményező szerepet játszani. Mint minden vallást megújító mozgalom, a belmisszió is újraértelmezte a nő és férfi viszonyát, a nemi szerepeket. A reformáció örökségét felelevenítve erőteljesen hangsúlyozta, hogy Jézus fellépésével a nők egyenjogúvá váltak a férfiakkal, kiemelte, hogy a két nem csak egymást kiegészítve képes betölteni hivatását az élet minden területén, így az egyházi életben is. Mintegy „negyedik” szerepkörként értelmezték a nők „Jézus szolgálóleányaként” való működését, s ezzel Jézus tanításainak közvetítése a női kötelességek részévé vált. A nő nemi szerepeiből, mindenekelőtt az anyaságból adódó sajátos és pozitív tulajdonságait nemcsak a társadalom, hanem az egyház is hasznosítani akarta: ennek következtében azután az egyházi élet aktív résztvevőiként léphettek elő a diakóniai munkában, illetve az evangelizációban.

A nők elsősorban egyesületekben tevékenykedtek, az első református női egyesület a Lorántffy Zsuzsánna Egyesület volt (1894), amely célkitűzéseiben az evangelizálás mellett különféle női csoportok problémáit is felkarolta. Így például a cselédek, diáklányok, tisztviselőnők számára „biztonságos” otthonokat, munkaközvetítőt, stb. állított fel. Ellentétben a hagyományos női jótékony egyesületekkel, már nemcsak a társadalom elesettjein kívántak segíteni, hanem sajátos női problémákra is megpróbálták ráirányítani a figyelmet.

Önmegvalósítás?

A belmisszióban tevékenykedő „úttörő nők” generációjának tagjai (akik elsősorban a Lorántffy Zsuzsánna Egyesület keretein belül kezdték meg működésüket) társadalmi státuszuknál fogva, a családjuk révén élveztek társadalmi presztízst, és ezt kamatoztatva kerültek vezető szerepbe. Bár munkájukat nem hivatali elfoglaltságként végezték, a hagyományos karitatív tevékenységen túllépő önmegvalósítás lehetőségeként tekintettek rá, amelyet megfelelő egzisztenciális háttér mellett (elsősorban férjük támogatásával), egyfajta „hivatásként” gyakorol(hat)tak. Mindez látható változásokat eredményezett életmódjukban és értékrendjükben, hiszen a hagyományos családban végzett feladataik mellett – illetve sokszor helyett is – otthonukon kívül folytatták egyházi munkájukat (előadások, bibliaórák, cikkek egyházi női lapokban, konferenciák, jótékony munkák). Ennek során gyakran felmerült a két világháború közötti időszakban általános megfogalmazott dilemma: a nő hogyan egyeztesse össze családi életét a hivatásával.

ref3

Le kell szögeznünk, hogy ezt az egyesületi munkát még nem tekinthetjük professzionálisnak, annak ellenére, hogy bizonyos szakismereteket elsajátítottak önképzés útján (bibliaismeret, egyháztörténet, egészségügyi ismeretek, csecsemőgondozás, stb.).

Az I. világháború idején a komolyabb képzés igénye is egyre inkább felmerült. 1917-ben a budapesti és a kolozsvári teológiai akadémián megjelentek az első nőhallgatók. A teológiai diploma a nőket 1981-ig nem jogosította fel papi szolgálat végzésére; vallásoktatók, missziói munkások, utazótitkárok lehettek, professzionális munkát végeztek az egyházban. Többen közülük lelkészhez mentek feleségül, s férjük így képzett társat kapott munkájához.

 Egy nagyon összetett szerep: a lelkészné

 A református egyházi életben tevékenységük, státuszuk alapján elkülönül két női csoport. Az egyik a lelkésznéké, akiknek hagyományos szerepét, elsősorban a két világháború közötti időszakban, számos új elvárás alakította. Amellett, hogy családanyaként mindannak eleget kellett tenniük, amit elvártak egy (ideális) középosztálybeli nőtől – a keresztyén női minta megjelenítését, a példaadást és a gyülekezet nőtagjainak vezetését –, a női belmisszió munkájának irányítását is tőlük várták. A lelkészfeleségeket leánykorukban mindenekelőtt a családi életben betöltendő hagyományos női szerepekre készítették fel: otthoni neveltetésük, illetve iskolai taníttatásuk célzottan erre irányult. Lelkésznéként viszont szembesültek azzal, hogy szűkebb-tágabb környezetük jóval több elvárással fordul feléjük, azaz, hogy egy jóval összetettebb női szerepnek kell megfelelniük. Ezeknek a nehézségeknek a tudatában alapították meg a Református Lelkésznék Országos Szövetségét (1927), amely elsősorban a közös identitás és a szolidaritás érzésének felkeltésével és elmélyítésével kívánt nekik segíteni. Miközben ráirányította a lelkésznék és az egyházi közvélemény figyelmét az őket érintő sajátos problémákra, felvállalta a legelesettebbek: az özvegy papnék támogatását is. Ezt a törekvést a női közösségformálás, a női közösségvállalás, a női érdekvédelem egyik eszközeként is értelmezhetjük az egyházon belül.

 Idegen az egyháztól vagy mégsem? A diakonissza

 A diakonisszák alkották a másik női csoportot, akik munkájukat – a lelkésznékkel ellentétben – professzionálisan végezték. A diakonissza alakját az egyházi közvélemény egy része elsősorban, mint „ellen”- nőszerepet értelmezte, hiszen olyan női mintát jelenített meg, amelyet sokan idegennek ítéltek a református egyháztól. Egy olyan egyházban, amelyben a papok számára nem létezik cölibátus, s amelyben mindkét nemmel szemben elsődleges elvárás, hogy a családi életben betöltse hivatását, számos kritika érte ezt a fajta, egyedülálló női életformát. Nemcsak a családi élet felől nézve fogalmaztak meg ellenérveket, hanem a függetlenséget óhajtók vagy elfogadók oldaláról is támadások érték az anyaházi diakonisszaintézményt, mivel ebben a diakonisszák erősen patriarchális függésben éltek, elöljáróiknak a legteljesebb engedelmességgel tartoztak. A diakonissza alakja tehát sem a hagyományos női hivatásnak, sem a már bizonyos helyzetekben elfogadott, önmagát eltartó és tehetségét kibontakoztató nő ideáljának nem felelt meg. Akik védték a református diakonisszaintézményt, és elismerték létjogosultságát, úgy érveltek, hogy az egyedülálló keresztyén nő számára csak (és kizárólag) ez kínálja fel a női mivoltának is megfelelő tartalmas élet lehetőségét. Az anyaházban ugyanis közösségben élhet, s egy férfi irányítása alatt, akár egy családban. Úgy vélték, hogy a diakonisszák munkája ráadásul éppen azokat a női nemre jellemző sajátosságokat, tulajdonságokat igényli, amelyek a nő családban betöltött szerepéhez is szükségesek.

Az egyház tehát reflektált a körülötte zajló társadalmi folyamatokra, és válaszokat próbált adni a felmerülő kérdésekre. A világi női emancipációval párhuzamosan az egyházi élet az önmegvalósítás és függetlenség kivívásának sajátos lehetőségeit kínálta fel a nők számára. A két világháború közötti időszakra az egyházi életben megszokott, sőt elvárt lett a női munka, akár professzionális akár önkéntes formában. A társadalmi problémák megoldásában, a társadalom vallásos megújulásában fontos szerepet szántak a nőknek.

Sárai Szabó Katalin

Képek: 

Novák Olga, az első magyar teológusnő
Diakonisszák
Vargha Gyuláné Szász Póla, a magyar református közélet és vallásos irodalom egyik vezető egyénisége (1927) 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162