Ó, ember, mi van az óemberrel?
Akármit is jelent “meghalni a bűnnek”, mindannyian tudjuk, hogy ezen a téren sebezhetÅ‘ek vagyunk és igen fogékonyak. Messze esünk attól, hogy érzéketlennek nevezhessük önmagunkat.
Pál apostol ellentmondást nem tűrÅ‘ módon jegyzi meg hÃres soraiban, a Római levél hatodik részében: ha valaki Jézust követi, óembere Krisztussal együtt meg lett feszÃtve, ezért meghalt a bűnnek és új természetet kapott. Sokszor éreztem ellentmondásosnak ezt a sarkos véleményt, és talán nem vagyok ezzel teljesen egyedül. Bár láttam magamban az új természetet, de nem éreztem teljesen halottnak a régit sem.
“Új ember vagyok!” – lobogtatják sokan a cÃmkét, de Å‘szintén szólva szavaikon és viselkedésükön sokszor semmi ilyesmi nem látszik – a megfeszÃtett óember képe helyett jobban illik rájuk, hogy ideiglenes fegyverszünetet kötöttek régi természetükkel. A felszÃn alatt azonban látens módon dolgoznak bennük a régi ösztönök és beidegzÅ‘dések, és csak idÅ‘ kérdése, hogy régi énjük mikor tör elÅ‘ a sötétbÅ‘l.
Az óember-újember szimbolikája egyértelműnek tűnik a páli értelmezésben: elÅ‘bbi a megtérés elÅ‘tti régi, utóbbi a megtérés utáni új természetet jelenti. Ha mindezt egyfajta definÃcióként elfogadjuk, hogyan kell értelmezni az óember megfeszÃtését? Miként lehetséges, hogy a régi természet a “kereszthalála” után is elÅ‘bukkanhat?
Nem meglepÅ‘ módon nincs egységes magyarázat a hozzáértÅ‘k körében. Egyesek azt állÃtják, ahogy a fizikai halál esetében megszűnik az ember öt érzékszervének működése és érzéketlenné válik környezete ingereire, úgy a szellemi értelemben keresztre feszÃtett óemberünk is ehhez hasonlóan lesz élettelen. Azaz, az új ember, a Krisztust követÅ‘ hÃvÅ‘ érzéketlen a bűnre, nem reagál a kÃsértésre, ahogy egy döglött kutya sem moccan, ha valaki jól belerúg. Egy bizonyos C. J. Vaughan Ãgy Ãr a kérdésrÅ‘l:
“Halott ember nem vétkezhet… Te pedig halott vagy… Légy olyan érzéketlen, érzéstelen, mozdÃthatatlan a bűnnel szemben, akár a halott ember”
Vaughan ezzel a véleményével nincs egyedül. Számos más tanÃtó ugyanezen az állásponton van. A megfeszÃtett óemberű hÃvÅ‘ valóban érzéketlen lenne a bűnre? John Stott kommentárjában három erÅ‘s érvet hoz fel ezzel a véleménnyel szemben:
1. Mindez nem fér össze Krisztus halálának jelentésével. Mit értett Pál azon, hogy Krisztus “meghalt a bűnnek egyszer és mindenkorra”? Nyilván nem azt, hogy Jézus érzéketlenné vált a bűnnel szemben, mert ez azt jelentené, hogy korábban fogékony volt rá és a bűnnek élt. Ez dogmatikai nonszensz.
2. Pál a levélben arra inti az olvasóit, hogy ne hagyják a bűnt uralkodni testükben és ne engedelmeskedjenek a gonosz kÃvánságoknak. Ha az ember érzéketlenné válna a bűnnel szemben, az ilyesféle felszólÃtásokra semmi szükség nem lett volna.
3. A legerÅ‘sebb érv személyes tapasztalatunk. Akármit is jelent “meghalni a bűnnek”, mindannyian tudjuk, hogy ezen a téren sebezhetÅ‘ek vagyunk és igen fogékonyak. Messze esünk attól, hogy érzéketlennek nevezhessük önmagunkat.
Stott szerint a hiba ott keresendÅ‘, hogy a Krisztus – óember – meghalni analógiát a szó legteljesebb értelmében párhuzamként vesszük saját valóságunkkal. Egyszerűen tudni kell, hogy a bibliai hasonlatokat mely pontokon kell értelmezni és összekötni a realitásokkal, és melyeken nem. Jézus példáját hozza fel, aki arra kéri a benne hÃvÅ‘ket, hogy legyenek olyanok, mint a gyermekek. Nyilvánvaló, hogy ez a kérés sem arról szól, hogy a gyerekek minden vonását utánozzuk (éretlenségüket, szeszélyes viselkedésüket), hanem alázatos hozzáállásukban legyenek minták számunkra.
Ehhez hasonlóan a “meghaltunk a bűnnek” esetében sem kell a halottak minden vonásának megjelennie egy keresztényben, hogy a párhuzam a páli képben érthetÅ‘ legyen. Pál analógiájában sokkal inkább arra utal, hogy Krisztussal a keresztségünk által egyesültünk, és Ãgy “résztvevÅ‘i” lettünk az Å‘ halálának. Én ezt egy kicsit a megigazulás kérdésével kötöm össze: igazzá az ember kétféle módon lehet. Az egyik, hogy önmaga erejébÅ‘l eléri ezt az állapotot, a másik hogy Isten igaznak nyilvánÃtja. Nem nehéz kitalálni, hogy az utóbbiról van szó. Valami ilyesmit jelenthet az óember halála is. Nem mi vagyunk azok, akik képesek bűntelennek lenni, hanem Isten lát bennünket Krisztuson keresztül megigazultnak, akivel azonosultunk a keresztségben.
Lehet, hogy ez a bejegyzés több kérdést vet fel, mint amennyit megold. A Római levél Pál egyik legkomplexebb alkotása, a rendszeres teológia egyik alapvetÅ‘ irata. Meg sem kÃsérlem ezt az összetett teológiai kérdést néhány sorban kibontva megmagyarázni. Mindenesetre szerintem nem kell felesleges aggodalmat éreznie senkinek, aki küzdelmeket vÃv régi természetével. Az ilyesféle belsÅ‘ harcok azt is mutatják, hogy az emberben új természet dolgozik, hiszen emiatt ismeri fel a régit és tudja felvenni a kesztyűt vele szemben. Bizakodásra adhat okot, hogy ebben a küzdelemben nem vagyunk magunkra hagyva.
Sytka
Sytka blogja itt olvasható.
Nyitókép: innen.
A szerzÅ‘ Talitán is megjelent Ãrásaiból:
Evangelizáció – skalpokat gyűjtünk?
Jahve szÃnre lép
Tweet