Ökumené és ortodoxia
Ökumené: görög szó, jelentése: az egész lakott föld. Az ökumené és a hozzá kapcsolódó mozgalmak időnként szélsőséges gondolatokat, sőt indulatokat váltanak ki az emberekből. Van, aki a kereszténység széttöredezettségének botrányát felszámoló mozgalomnak reméli. Van, aki politikai vagy teológiai eltévelyedést lát benne, sőt egyenesen „lelki paráznaságként” írja le e törekvést és a hozzá kapcsolódó szervezeteket.
A kereszténységen belül folyamatosan jelen volt az a törekvés, hogy a „mainstream” közösségből kivált csoportokat integrálja. A 19. században protestáns részről merült fel erőteljesen ez az óhaj. Szervezeti szinten csak a második világháborút követően, 1948-ban jutottunk el oda, hogy az Egyházak Világtanácsát megalakítsa az a 147 keresztény egyház, amely fontosnak tartja, hogy a keresztények párbeszédet folytassanak egymással az egység kérdését illetően is. Azóta az ökumenikus mozgalom nemcsak a tárgyalóasztaloknál jelenik meg, hanem közös imaórák, diakónia és a társadalom szintjén is jeleznek egyfajta közösséget a különféle szervezeti / dogmatikai elkülönülések ellenére.
Az Egyházak Világtanácsának (EVT) csak és kizárólag keresztény közösségek / felekezetek a tagjai. Ez tehát nem valamiféle „egységesített világvallásra” törekvés. A legnagyobb keresztény egyház, a katolikus, nem tagja ennek a szervezetnek, csupán megfigyelője. A Vatikán az ún. Egységtitkárságon keresztül tartja kapcsolatát az EVT-vel. Magyarországon az ökumenikus mozgalom együttműködési fóruma a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa. E mellett létezik egy kisebb evangéliumi egységmozgalom Aliansz – Magyar Evangéliumi Szövetség néven.
Ahogy én látom az ökumenikus mozgalmat
Hozzáállásom a mozgalomhoz kisegyházi fóbiával indult. Elsődlegesen én is megalkuvást láttam benne: egységre törekedni olyan közösségekkel / egyházakkal, amelyekkel nem száz százalékban azonos a teológiánk? Feladni az egység kedvéért azokat a tanításokat, amelyekről úgy láttam, különösképpen közel visznek Istenhez?
Az élet azonban furcsa dolgokat hozott elém. Az Apológia Kutatóközpontban felekezetközi hitvédőként már nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az általam látogatott közösség teológiáját tekintsem hitvédelmi alapnak. A másként megélt lelkiség, a teológiai szempontból nem lényeges vagy nem egyértelmű dolgok, és különösen az ízlés átteologizálása veszélyes zsákutcába vezette volna hitvédő szolgálatomat.
Ugyanakkor mindig is megvolt bennem az igény, hogy leássak az alapokig, és fel tudjam mutatni azokat a sarokpontokat, amelyekre egy ilyen kényes felekezetközi munkát alapozni lehet. Közhelyesnek tűnhet: a Kőszikla maga Jézus Krisztus. A Bibliára alapozzuk a hit védelmét és a felekezetköziséget. Csak épp ez utóbbival van egy kis probléma: a szöveg azonossága még egyáltalán nem vezet el az értelmezés azonosságához, és pláne nem vezet a helyességéhez. Ha az értelmezés alapelveiben nem tudunk megállapodni, akkor a bibliaértelmezésünk csak a „te olvasatod vs. az én olvasatom” lesz. Ezzel a teológiai kérdések megvitatása átcsúszik az egyéni értelmezések, sőt egyénieskedések világába.
Ez a helyzet döbbentett rá arra, hogy a Bibliához mindenféleképpen szükség van az értelmezési keretre is, ma már ezért sem tartom magam protestánsnak. Tertullianus okfejtése a Biblia helytelen használatáról nagyon erőteljes hatást tett rám. Rá kellett döbbennem, hogy az első évezred még osztatlan kereszténységében lelhetem meg a megoldást erre a problémára.
A még osztatlan kereszténység lehet az ökumené kulcsa
Számomra a legfurcsább gondolat az ökumenében az, hogy minimalizálja a teológiai azonosságot. Sokan ezért elvtelen közösségépítésről beszélnek: más dogmatikai tartalom csúcsosodik ki egy egyházakat tömörítő szervezetben. Kísérletet teszek arra, hogy a „mainstream” kereszténység számára egy lehetséges, járható utat vázoljak fel, ami a teológiai azonossághoz vezethet el.
Az Egyházak Világtanácsának a hitvallása (1948) így szól: „Az Egyházak Világtanácsa azoknak az egyházaknak a társulása, melyek az Írások szerint megvallják, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Isten és Üdvözítő, és amelyek következésképp igyekeznek együtt megvalósítani közös hivatásukat az egy Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére.”
Ha valaki egy picit is ismeri a Biblia értelmezéstörténetét és az egyháztörténelmet, az tudja, hogy mennyire elégtelen ez a megközelítés. Az itt szereplő rövid hitvallás csak és kizárólag azért fogadható el széles körben, mert a jelentéstartalmat jóval szabadabban rendeljük hozzá, mint az egyes egyházak / felekezetek / közösségek hitvallásaihoz.
Az Ortodox Egyház Hitvallása az EVT hitvallásánál jóval többet foglal magában:
„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében; és az egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, aki az Atyától minden időknek előtte született; a Világosságtól való Világosságban, igaz Istentől való igaz Istenben, aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával, és aki által mindenek lettek; aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből, és megtestesült a Szent Lélektől és Szűz Máriától, és emberré lett; aki keresztre feszíttetett miérettünk Poncius Pilátus idejében, és szenvedett és eltemettetett, és feltámadott a harmadik napon az Írások szerint; és felment a mennyekbe és ül az Atyának jobbján; és újból eljő dicsőséggel, ítélni élőket és holtakat, és az Ő Országának nem lesz vége; és a Szent Lélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólott. Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban. Egy keresztséget vallok a bűnök bocsánatára. Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet. Ámin.”
Érdekes számomra az a nyilvánvaló tény, hogy a kereszténység nagyobbik fele – az „és Fiútól” kiegészítéstől eltekintve – nemcsak hogy vallja, de el is mondja e Hitvallást a liturgiában a maga helyén. (Itt elsősorban a katolikusokra és az ortodoxokra gondolok.) Ezek a mondatok – megítélésem szerint – kielégítőek lennének egy közös teológiai párbeszéd alapjaként, hiszen fenntartások nélkül fogadhatja el ezt akár egy protestáns is. Nem véletlenül, hiszen az egyháztörténet legmélyebb rétegéhez tartozik, mert az I. és II. egyetemes (más néven: ökumenikus) zsinaton fogalmazták meg ezt a formulát.
Az út a visszatéréshez is éppen ez lehet: a katolikus egyház és az ortodox egyház egyaránt elfogadja az első hét egyetemes zsinatot. Ha ezekből a zsinatokból indulunk ki, akkor eljuthatunk azokhoz az alapvető dogmatikai kérdésekhez (és válaszokhoz), amelyek közelebb vihetnek a keresztények közötti teológiai párbeszédhez. Nem szervezeti, nem liturgikus és egyéb közösségről beszélek, hanem kifejezetten a tanítás területéről, ami – sokak szerint – a legingoványosabb út. Véleményem szerint azonban nem.
Zsinatok – „távirati stílusban”
A zsinatok történetének megítélése persze más és más. Az itt elfogadott dogmák értelmezése körül is fellángolhat a vita, de ha elsődlegesen azt tesszük homloktérbe, amit ezek a zsinatok Istenről, részleteiben Krisztusról és a Szent Lélekről mondtak, sokkal nagyobb egyetértés várható az egyházak között. Gyorsan áttekintve az egyetemes (ökumenikus) zsinatok tanításait:
* 325: első nikaiai zsinat: a Fiú egylényegű az Atyával (nem egy kisebb isten);
* 381: első konstantinápolyi zsinat: a Szentlélek Isten (nem egy kisebb isten);
* 431: efezusi zsinat: Krisztus egyetlen személy (nem egy isteni és egy emberi) – itt nem hangsúlyoznám túl Mária „Istent szülő” szerepét;
* 451: kalkedóni zsinat: Krisztus egy személyben két természet;
* 553: második konstantinápolyi zsinat: a kalkedóni dogma megerősítése más szempontból;
* 680-681: harmadik konstantinápolyi zsinat: Krisztusnak két természete van;
* 787: második nikaiai zsinat: Krisztus valóságosan megjelent, tehát ábrázolható.
Ha a zsinatok tanítását ilyen röviden, „távirati stílusban” nézzük, akkor megláthatjuk benne azt, hogy egyrészről itt tényleg a lényeges kérdések kerülnek elő, amit alapvetően minden keresztény vall, ha nem is tudja levezetni magából a Bibliából – másrészről olyan válaszokat ad, amelyek – úgy gondolom – egy protestáns számára is elfogadhatók lehetnek.
Ismét szeretném hangsúlyozni: ez egy lehetséges út a közös teológiai gyökerek megtalálásához. Mérhetetlenül mély kincseket rejt ilyen módon az ortodox (és tegyük hozzá: a katolikus) egyház. Az egyházszervezeti és hitéleti formák azonosságához is elvezethet ez az út, de akár különféle lelkiségek egymás mellett élését is tolerálhatja az az Egyház, amely ezek mentén szerveződik. Az első évezred kereszténységében is volt erre már példa: a nyugati és keleti kereszténység liturgikus gyakorlata nem volt teljesen azonos, így mindenki megélhette a hitét a saját püspökségén belül a saját hagyományának megfelelően.
De mi lesz Róma Püspökével?
Az Egyetemes Egyház azt is elfogadta, hogy a Római Birodalom nyugati fele egyházszervezeti tekintetben centralizáltabb, mint a keleti része. Csak az egyházszakadás sajátos örökségeként lett a keleti pátriárkák közül – tiszteleti szempontból! – kiemelve a konstantinápolyi, akinek a címe Ökumenikus Pátriárka. Ha a római pápa és a Vatikán a primátust nem egyházpolitikai és tanítói címnek tekinti, hanem – a korábbi hagyománynak megfelelően – tiszteleti elsőbbségnek, véleményem szerint megnyílhat az út afelé is, hogy újra helyre álljon a zsinatok által leírt rend, amelyben Rómáé az elsőbbség.
Brátán János
Nyitókép. Első kép. Második kép. Harmadik kép. Negyedik kép.
Az ökumenéről szóló sorozatunk első és második írása:
A reformáció ünnepén – a keresztények egységéről
Tweet