Talita

Ozon Menedéke

François Ozon filmjének története egyszerű: Mousse és Louis fiatalok, szerelmesek és heroin-függők.

Túladagolják magukat. Louis meghal, Mousse egy hosszabb kóma után magához tér. Megtudja, mi történt szerelmével, és azt is, hogy gyermeket vár. Menedéket keres, vidékre költőzik, egyedüllétbe burkolózik, ám egy szép napon felkeresi halott barátjának testvére.

François Ozon a fiatal francia filmes generáció tagja, első sikerét az itthon is bemutatott „8 nő” című alkotásával aratta. A három éve forgatott Menedék Franciaországban szintén nemcsak a szakmának tetszett, de a közönségnek is, holott szerény filmes eszközökkel él. Néhány szereplő, akiken nincs festék olyankor, amikor nem kell. Sok csend, természet és a szereplőket közelről mutató premier plán jellemzi az alkotást, na és egy zongora – zene gyanánt. Ennyi, amit Ozon használ. Talán ez az eszköztelenség, ami már a korábbi francia filmes generáció, például, Eric Rohmer sajátja is, bűvöl el.

A történet szerkezete lineáris, követhető, nem bonyolódunk jelképek erdejébe, ami keresztény szemszögből annyit jelent, Mousse Isten nélkül él. Olyanfajta magányban, ami nemcsak menedék számára, hanem szinte meghittség is. A filmben kétszer utal konkrétan Istenre a rendező. Egyszer, amikor Mousse megpróbál kitörni látszólagos fegyelmezettségéből, szeretkezni akar egy idegennel, aki terhes nőkre bukik. „ Ki az apja a gyerekednek?” – kérdezi az idegen. ”Nincs apja.” Nincs?! Akkor te vagy a Szűz Mária?” „Jó lenne!” Egy másik jelenetben a halott Louis testvére, Paul templomba hívja Mousse-t. A lány legyint. „Inkább nem.” Paul, aki egyfajta bűnben él, hiszen nemcsak homoszexuális beállítottságú, de szeretkezik is férfiakkal, bemegy. Sőt, szentelt gyertyát gyújt valakiért. Jó azt gondolni, hogy a kinn várakozó lányért, és magzatáért. Mert, s ebben pontos Ozon, aki különben maga is nyíltan vállalja homoszexualitását, az ember nem fekete és fehér.

A dramaturgia nagyszerűen működik, hiszen Paulról nemcsak az derül ki, hogy bár a fiúkat szereti, olykor vonzódik a nőkhöz is, de az is, hogy adoptált gyermek. Így előrevetül Mousse gyermekének sorsa is. Az áttekinthető szerkezet zárójelenetében, a kórházi szobában a szereplők mintegy véletlenként élik meg a váratlant, egy nagyobb összefüggésben azonban minden a helyére kerül. Mousse valójában családra, szeretetre vágyik. Törekvéseit hiába vetíti a homoszexuális Paulra. A férfi könnyedén dobja le magáról az elvárásokat. A nő levelet ír: „Éretlen vagyok még az anyaságra. Meg kell tanulnom szeretni.” Kiszolgáltatottan, hálóingben és köntösben felül a legközelebbi metróra. A melle dagad a tejtől, ez a Mousse-t alakító Isabelle Carré érdeme, aki engedte, hogy a stáb végigkísérje saját terhességét. Közben a kórházi szobában hagyott baba sír, éhes. Paul a karjára emeli. A férj szerepet nem, de az apaságot vállalja.

Ozon filmje csendes volta ellenére éles korrajz, ami azt is megmutatja, hogy a mindannyiunk lelkében tátongó (Isten alakú) rést, nem lehet akármivel „betömni”. Mousse és Louis is hiába próbálják heroinnal, nem jön össze, és bár itt is igaz, hogy a bűn zsoldja a halál, az apró rezdülések uralta, hétköznapjainkat bemutató képekben ott van mégis a transzcendens, az újjászületés lehetősége.

Konkoly Edit

http://www.youtube.com/watch?v=1dCZs1OlD6o