Papok, pedofília, Spotlight
Vajon miként vélekedik a Vatikán a Spotlightról, az Oscar-díjas filmről, ami az első, komoly pedofilpap-botrányt dolgozza fel az azt felgöngyölítő újságírók, a Boston Globe munkatársainak szempontjából?
Pozitívan.
A Vatikán félhivatalos lapja, a L’Osservatore Romano címlapon dicsérte a filmet, hozzátéve, hogy egy ilyen alkotás nem mutathat meg mindent, így az már kimaradt belőle, amit Joseph Ratzinger tett a papi pedofília ellen, de ettől még fontos film.
Megnéztük a Spotlightot.
***
Első párhuzamként A dolgok állása jutott eszünkbe, bár az egy pörgősebb újságírófilm és egy ember küzd benne, nem egy oknyomozó csapat. Ezzel együtt a kétórásra sikeredett Spotlight izgalmas, értelmes játékfilm, aminek külön erénye, hogy bemutatja, milyen konfliktusai adódhatnak egy újságírónak napi munkája során, és ezek aligha újak bármelyik kollégának.
Amíg ugyanis a nyilvánossághoz vezető kapcsolatként lehet az újságíróra tekinteni, addig szakmáját magas szinten űző barátként tekintenek rá, de amikor kellemetlen kérdéseket tesz fel vagy este beállít egy listával, hogy miként vélekedik róla a szomszédban lakó jogász barátja, akkor először az érzelmi manipuláció, majd a szelíd erőszak lesz az osztályrésze. Ilyenkor mindenki rögtön jobban tudja, mit követelne a médiaetika és hogyan kell cikket fogalmazni, meg úgy egyáltalán – az újságíráshoz ugyanis mindenki ugyanúgy ért, mint a focihoz és a politikához.
Szakma és magánélet összekeveredése pár év után már elkerülhetetlen, hiszen az újságíró félig-meddig a kapcsolatrendszeréből él (ha nem is teljesen). Ennek nehézségeit kiválóan bemutatja a Spotlight, amikor a pedofil papok ügyében kutakodó firkászokat hátbaveregetik a kocsmában régi ismerőseik azzal, hogy „te is bostoni vagy”, ne írj marhaságot; vagy amikor majdnem vége szakad egy régi barátságnak, mert a barát ügyvéd pedofil papokat védett a bíróságon, amire nem büszke, de nem akar róla beszélni.
Érdekes, hogy ennek a problematikának a másik aspektusa nem kerül elő a Spotlightban, ellenben A dolgok állásában igen: ott a főhősnek az egykori barátnője és egyben az épp leleplezendő szenátor barátjának felesége mondja a szemébe: „én már csak egy forrás vagyok, nem?” Nehéz az élet.
Várható volt, hogy a pedofilpap-ügyek előbb-utóbb a mozivásznon is kikötnek, és valóban jó választás a könnyen történetté gyúrható oknyomozós szemszög. A Spotlightnak azonban van egy-két furcsasága is dramaturgiailag – és van benne némi csúsztatás, ami a valóságot illeti.
Kezdjük a csúsztatásokkal. A filmbe egyfajta deus ex machinaként lép be – pusztán a hangjával – egy szakértő, aki természetesen kiugrott pap, felesége pedig kiugrott apáca, s aki azt állítja, a papok 6 százaléka érintett, emellett természetesen a cölibátust hibáztatja. Majd elmondja, hogy a gyermekeket molesztáló papoknak gyerekes pszichéjük van.
Utóbbiban igaza van a rejtélyes szakértőnek, ám az érintett papok arányát erősen eltúlozza: az Egyesült Államokban a 109 ezer papból 4400-an keveredtek ilyen ügyekbe, sokan megalapozatlanul. Világviszonylatban a papság 1-2 százaléka érintett (körülbelül 400 ezer katolikus pap van a világon).
Emellett a cölibátusnak vajmi kevés köze van a gyermekmolesztáláshoz. Ludwig Kröber bűnügyi pszichiáter szerint „hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól“.
Tovább a teljes cikkre: Mandiner.blog
Szilvay Gergely
Kapcsolódó cikkeinkből:
A vdászat – pedofil-bélyeg és ártatlanság
Magdolna-mosodák – kereszténység, szex, bűn
Meg tudjuk védeni gyermekeinket?
Álérvek a homoszexuális “házasság” mellett
Tweet