Talita

Pénz és kereszténység 2. rész – Sem remete, sem milliárdos

Isten áldásának tartom, hogy anyagi javakkal rendelkezem. Ez biztosít számomra némi fizikai szabadságot és kiteljesedési lehetőséget. Lelki értelemben is, hiszen nem tehetném meg, hogy tanulásra, csöndes elmélyedésre időt szakítsak, ha éheznék, vagy ha egész nap a családom létfenntartásáért kellene dolgoznom. Nem tehetném meg azt sem, hogy a gazdagságról gondolkozzam…

A 16-17. században, Angliában kialakuló puritán mozgalmak a bibliai életmintát még inkább kiterjesztették a gazdasági életre. Teológiájuk szerint a „pénzcsinálás” nem bűn, és ez forradalmi változásokat hozott Európában, sőt az egész fejlett világban. Nézetük szerint ugyanis a pénz forgatása és szaporítása a keresztény szolgálat egy formája, hiszen csak az tudja támogatni a szegényeket és elesetteket, aki maga is rendelkezik javakkal, és azokat Isten útmutatása szerint használja fel. Ezzel visszafordultak az ószövetségi, zsidó gyökerekhez. A kvéker cégek a 18. században és a 19. sz. első felében Anglia és az iparilag fejlettebb országok legjelentősebb vállalatai közé emelkedtek, és példát mutattak a becsületes üzletkötésekre, az alkalmazottakkal szembeni jó bánásmódra (48 órás munkahét, orvosi ellátás, nyugdíj). Céljuk elsődlegesen a földi javakkal, vagyonnal való „jó sáfárság” volt, nem az egyéni gazdagodás. Legalább is ezt a célt tartották szem előtt.

Isten szerinti gazdagság

John Wesley, a metodista egyház 18. századi alapítója bibliai jellegű irányelveket adott híveinek a pénz használatára vonatkozóan. 1) Egy kereszténynek kötelessége biztosítania családja számára a szükséges dolgokat a kényelmes, jó élethez. 2) Ha van élelem és ruházat, elégedjünk meg vele! 3) Minden tekintetben gondot kell fordítani anyagi értelemben is a tisztességre. A keresztények ne halmozzanak fel tartozásokat! Aki vállalkozást akar indítani, szükséges, hogy rendelkezzen a megfelelő összeggel, és ne kérjen kölcsön. 4) Legyünk jótékonyak, fogékonyak a szegények szükségleteire!
Az istenfélő gazdagság ismérvei ezek. Wesley ismerte a szegénységet és a gazdagságot is, valamint az utóbbi csapdáit. Nem akarta, hogy követői a Jakab-levélben említett gazdagok sanyarú sorsára jussanak az utolsó ítéletkor (Jak 5, 1-6).

Bill Seddon, a Metodista Egyház Központi Pénzügyi Tanácsának (CFB) vezetője: „Profi menedzserekkel dolgozunk, akik olyan vállalatokat keresnek, amelyek jó pénzügyi mutatókkal rendelkeznek, és egyúttal etikai kritériumainknak is megfelelnek. Munkájukat bizottság felügyeli, mely biztosítja, hogy a javasolt befektetések illeszkedjenek a metodizmus elveihez, és az egyház ne kompromittálódjon. (…) Kapitalista világban élünk. Ez nem jelent automatikusan rosszat – mondja. – Mindenki maga dönti el, mennyire merül el benne. A pénzkereset nem természeténél fogva rossz (…) amíg egy nagyobb jó érdekében történik.” (Lehetnek gazdagok a keresztények? mindennapi.hu)

Egyes újprotestáns mozgalmak különösen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy az ószövetségi értelemben vett – vagyis a gazdagságban és egészségben megnyilvánuló – isteni kegyelem külsődlegesen is látszódjon híveiken. A korai keresztény egyház vagyonellenességét káros gnosztikus tanok befolyásának tulajdonítják, ami elhomályosította az eredeti, ószövetségi gazdagság-értelmezést. Náluk keresztény elvárás és egyben kötelesség is a nagy vagyon és a bőséges adakozás. Pál apostolnak azok a mondatai, hogy „Isten elég hatalmas ahhoz, hogy bőven megadjon nektek minden adományt, hogy mindig és minden tekintetben bőven ellátva készen legyetek minden jótettre.” (2Kor 9,6-9) így néznek ki pl. a Hit Gyülekezete gyakorlatában: „Ha ezt a mértéket megpróbáljuk ’átszámítani’ egy háromgyermekes mai magyar család szükségleteire, akkor a minimum ötszobás (inkább kertes, mint lakótelepi) tehermentes otthon és a minimum egy (de inkább két) jó minőségű autó mellett legalább havi félmillió forintos nettó összbevétellel kellene kalkulálnunk.” (Ruff Tibor: Lehetnek-e gazdagok a keresztények?)

Ugyanakkor egyik keresztény irányzat sem vádolható azzal, hogy legalább szándékaiban ne tartaná szem előtt a jézusi intést:
„Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Lk 17,13 és Mt 6,24) – az arám eredetű mammon szó jelentése: vagyon, pénz, gazdagság, de megszemélyesítve, tulajdonnévként az anyagi javak istenként való tiszteletére utal.
Igyekeznek tartani a páli intést is: „Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás.” (1Tim 6,10)

„…ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6,21)

Testünk és lelkünk – legalább is halálunkig, de lehet, hogy valamiképpen azon túl is – elválaszthatatlan, így nem legyinthetünk az anyagi jólét kérdéseire se. Jézus 38 példabeszédet hagyott ránk, amelyekből 16 a pénzügyekkel (anyagi javakkal) foglalkozik. Talán mert így tudta jobban érthetővé tenni egyszerű hallgatóinak a mondandóját, talán mert valóban ennyire fontos ez a téma.

A 16 példabeszéd közül a legismertebb és az egyik legizgalmasabb a talentumokról szól. (Mt 25,14-30)
A történetből egyértelmű, hogy az úr, aki távollétében rábízta szolgáira a pénzét, azoknak örül, akik kereskedéssel gyarapították azt. Meglepő haraggal leteremti azt a szolgáját, aki csak megőrizte azt a pénzt, amennyit kapott, vagyis nem csinált vele semmit.
Ez a mennyek országáról, az utolsó ítéletről szóló példabeszédek egyike, amelyhez Máté evangélista nem fűz semmilyen magyarázatot, semmilyen értékelést. A szövegkörnyezetből csak annyi derül ki, hogy ez a példázat az idők beteljesedésére, a végső elszámolásra vonatkozik.
Abban általában egyetértenek az értelmezők, hogy az urat az Úrral, a szolgákat a hívekkel kell gondolatban helyettesíteni. Az egyház története során e példabeszéd értelmezésében két szélsőség született: 1) a talentumok kizárólag anyagi javakra vonatkoznak 2) a talentumok kizárólag lelki javakat jelképeznek.
Én a középutas, vagyis „is-is” megoldást tartom elfogadhatónak. Vagyis mind az Istentől kapott anyagi, mind a szellemi-lelki javainkat meg kell(ene) sokszoroznunk életünk során. Nincs értelme különbséget tenni a kétféle adomány között, hiszen mindkettőt használatra, fejlesztésre kaptuk.

Ha elképzelünk egy képzeletbeli mérőlécet, amely a keresztények vagyonosodási indítékait méri, a negatív póluson kapnának helyet a remeték, utánuk a szegénységi fogadalmukat komolyan vevő katolikus szerzetesek, az ellenkező végén pedig azok a neoprotestáns felekezetek, amelyek a kegyelem egyértelmű megnyilvánulásaként értékelik és elvárják tagjaik gazdagodását.

Hol vagyok én ezen a mércén? Lélekben valahol középen. Már Aquinói Szent Tamás is felhívta a figyelmet arra, hogy az erkölcsös élethez szükség van egy bizonyos anyagi jólétre. A túlzott jólét azonban elvonja a figyelmet Isten országáról, különösen, ha elkényelmesít, vagy ha állandóan a vagyon biztonsága foglalkoztat. Maradok tehát középen, pontosabban oda vágyakozom. Se remete, se milliárdos nem szeretnék lenni. „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az Úr? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!” (Péld 30,8-9)

Kölnei Lívia

A cikk első része itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek:

Te mennyiért vállalnád?

Kiss Ulrich: “Az egyház a legrégebben és legjobban működő vállalat” 1. rész

Nyitókép innen.