Pénz és kereszténység 1. rész – Istentől vagy a Sátántól való a gazdagság?
Régebben, ifjúkoromban kapásból rávágtam volna: a Sátántól! Ma a válaszomba „is” és „lehet” keveredik. Miért? Megalkuvás ez vagy engedmény a Kísértőnek? Vagy épp ellenkezőleg: csak tisztábban látok?
Úgy döntöttem, nem leszek tovább balek. Vagyis nem fogok ingyen vagy nagyon kevés pénzért elvégezni olyan munkát, amit mások sok pénzért tesznek. Arra törekszem, hogy a munkámért tisztességes díjazást kapjak. Sokkal jobban meggondolom, milyen önkéntes (ingyenes) tevékenységbe fogok. Éberebben figyelek arra, hogy tényleg Isten országának földi ügyeit mozdítom elő, vagy csak elvégzem valaki helyett azt a munkát, amit neki lenne kötelessége. Ma már ez nem mindegy, hiszen el kell számolnom Isten és önmagam előtt a tetteimmel. A hátralévő időm egyre értékesebb, beosztása egyre fontosabb. No meg három nagy gyereket minőségileg iskoláztatni se kis anyagi feladat.
Önfeláldozó lúzerek?
A keresztényeket általában baleknak tartják azok a kívülállók, akiket nem aggasztanak az Isten létéből fakadó erkölcsi meggondolások. A látszólagos lúzerség részben a pénzügyekkel kapcsolatos: a gyakorló keresztények azok, akikre sok esetben mindenféle munkát rá lehet sózni, mert lázongás nélkül elvégzik, akár ingyen vagy kevés pénzért is. Vannak persze keresztények, akik munkakerülők vagy nagyon is megkérik a munkájuk árát – többnyire mégsem ők élnek a köztudatban.
A keresztényeket Magyarországon, Közép-Európában általában a szegényekkel azonosítják. Persze nem az intézményes egyház képviselőit, a magas rangú papokat-lelkészeket, akik időnként a vezető politikusokhoz mérhető gazdag külsőségek között élnek. A keresztények többsége azonban nem tölt be vezető állásokat. Általában ők azok, akik több gyereket vállalnak, akik segélyszervezetekben ingyen vagy minimális bérért tevékenykednek, akik nem lázadoznak, ha a főnökük túlórára kötelezi őket.
Vagyis a keresztényektől elvárható, hogy legyenek béketűrők, szerények és szegények. Jézus is szegény volt, nem gyűjtött anyagi javakat. A gazdag keresztény nem hiteles – vélik sokan. Vajon így gondolják ezt maguk az érintettek is?
A gazdag keresztény gyanús?
Körbenéztem egy kicsit a felekezetek háza táján, kik hogyan vélekednek a pénzről, vagyonról. Meglepődtem, micsoda különbségekkel találkoztam. A katolikus egyházhoz tartozók körében tartja magát legerősebben a vagyonellenesség. A tisztes szegénység, az alulfizetett hivatás, az ingyen végzett közösségi munka a természetes a hétköznapokban. Persze vannak templomok, ahová egy-egy gazdag környék jómódú lakossága jár, de még ott is igyekeznek a tisztes szegénység látszatát kelteni. Tartja magát a felfogás, hogy a gazdag katolikus gyanús: hátha nem is katolikus? Furcsa kontraszt ez, hiszen épp a katolikus egyház külsőségei sugározzák a legnagyobb pompát: a templomok, az istentiszteletek, a liturgikus eszközök és öltözetek… Közben ott van a szerzetesi egyszerűség példája, bár egyre fakuló fénnyel.
A protestáns egyházak külsőségeikben jóval kevesebb pompát mutatnak, híveik között azonban sokkal elfogadottabb a vagyonosodás. Vannak olyan protestáns közösségek, ahol egyenesen elvárás ez, hiszen az egyén és családja jóléte mutatja meg, hogy mennyire szereti őt Isten, vagyis mennyire jó keresztény.
A magántulajdon szükségességének és hasznosságának megítélésében ma már egységesek a felekezetek. A kereszténység nem sokáig bírta az ősegyház vagyonközösségét. Miután a közeljövőre várt második eljövetel egyre késett, feladta a magántulajdonnal szembeni idegenkedését. Belátta, hogy a magántulajdon léte az emberi természetből fakad. Ezt fogalmazta meg például a „Pacem in terris” című katolikus enciklika 1963-ban: Az emberi természetből levezethető jog, hogy az ember rendelkezhessen magánvagyonnal, amely megvédi személye méltóságát, lehetővé teszi feladatainak szabad végzését. (21.)
Szeresd Istent minden gazdagságoddal!
Ha a gyökereket kutatjuk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vallásos zsidó vagyon- és gazdagság-értelmezést. Mi volt a helyzet az Ószövetség idején? „A Tanach (héber Biblia) számára a gazdagság csupán eszköz ahhoz, hogy szolgálják Istent. Egyik sora így hangzik: ‘Szeresd Istent minden erőddel!’, azaz, legalább is a kommentárok szerint – minden gazdagságoddal. Így minél gazdagabbak leszünk, annál több eszközünk van arra, hogy szerethessük Istent. A gazdagság tehát nem végcél, hanem eszköz. A feltétel pedig az, hogy a pénzt becsülettel kell megkeresni és nem másoktól elvenni. A Tanach szerint különösen a szaporodó vagyon – a termőföld és a háziállat – a becses. Ábrahám is ilyen módon gyarapította nyáját – vélekedik Jacques Attali francia közgazdász, bankár, író, és hozzáteszi: – A zsidók számára a szegénység volt elviselhetetlen, az első keresztények számára a gazdagság volt az.” (J. Attali: Zsidók, keresztények és a pénz)
Mózes ötödik könyvének (Második Törvénykönyv) 28. fejezetében magyarázatot kapunk az Istentől származó áldás fogalmára, ami magába foglalja az ember anyagi életének minden területére kiterjedő, bőséges ellátást, a megelégedettség állapotát, sőt a szükséges felett jelentkező felesleg birtoklását is. Ugyanebben a fejezetben Isten az átok jeleit is felsorolja. Ezek között szerepel a szegénység, a szűkölködés.
A történelem során a kereszténység hozzáállása a pénzhez, vagyonhoz hasonló hullámzó folyamatot mutat, mint az Egyház értékítélete a földi világgal kapcsolatban. Ambivalens viszony, pozitív és negatív érzések és kijelentések harca, időszakos egymás fölé kerekedése jellemzi mindkettőt. Időben egymás mellett élt a magántulajdon és a vagyon feltétlen tisztelete, ugyanakkor a világi javakról való lemondás követendő példája is – koronként eltérő intenzitással.
„Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.’ Aztán példázatot mondott nekik: ’Egy gazdag embernek bő termést hozott a földje, ekkor így gondolkozott magában: Mit tegyek? Nincs hova betakarítanom a termésemet. Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom a csűreimet, nagyobbakat építek, oda takarítom be minden gabonámat és javamat, és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag.” (Lk 12,15-21)
Kamatszedés aggályokkal
A reformáció után megjelenő új felekezetek idején sem szűnt meg teljesen ez a kettősség, mégis egyértelművé váltak bizonyos folyamatok a vagyongyarapítás javára. Luther Márton elvetette a szerzetességet, ami a szegénység eszményét aránylag legkövetkezetesebben képviselte. Részben az ő hatásának köszönhető az is, hogy a polgári foglalkozások, mesterségek egyre nagyobb elismerést kaptak, olyat, ami korábban csak az egyházi hivatásoknak járt. A kamatszedést azonban nem támogatta.
Kálvin János 1545-ben megtette az egyik legvitatottabb és legnagyobb hatású lépést a pénzügyek terén: követői számára feloldotta a kamatszedés tilalmát, és megszabta a méltányos kamatlábat is. Ezt a tilalmat még a 787. évi niceai zsinat mondta ki, és azután is többször megerősítette a katolikus egyház, többek között Mózes harmadik könyve (Leviták könyve) 25,35-37-re hivatkozva: „Ha a te atyádfia elszegényedik (…) ne végy tőle kamatot vagy uzsorát, hanem félj a te Istenedtől, hogy megélhessen melletted a te atyádfia. Ne kölcsönözz neki pénzt azért, hogy hasznot húzz belőle…”
Jézus még tovább ment: „Inkább szeressétek ellenségeiteket, és tegyetek jót, és kölcsönözzetek, anélkül, hogy visszavárnátok. Akkor nagy jutalmatok lesz, és a Magasságos fiai lesztek…” (Lk 6,35) – ez azonban, a visszakérés nélküli kölcsönzés többnyire csak ideálkép maradt.
A kamatellenes szigor viszont valóban hatott, és csak a reneszánsz idején gyengült a gyakorlatban, a római jog felelevenítésével. Kálvin ezzel a tettével törvényesítette a kamatos pénzkölcsönzést, új lehetőséget teremtett a keresztények számára (hiszen addig kamatos kölcsönt csak zsidók nyújthattak, akiket nem-zsidókkal szemben nem kötött a tilalom), és megnyitotta az utat a kapitalizmus kialakulása előtt.
Nem véletlenül írta kedvenc filozófusom, C. S. Lewis: „Van egy tanács, amit még a régi, pogány görögök, az ószövetségi zsidók és a középkor nagy keresztény tudósai adtak, s amelynek a modern gazdasági rendszer egyáltalán nem engedelmeskedik. Ezek a népek mind azt hagyták hátra nekünk, hogy ne kölcsönözzünk pénzt kamatra, márpedig a pénz kamatra kölcsönzése – amit beruházásnak hívunk – képezi egész gazdasági rendszerünk alapját.”
Persze a befektetés ma már nem a bibliai értelemben vett kamatos hitel, hiszen nem elszegényedett magánszemélyeknek vagy vállalatoknak kölcsönzik, hanem ez pusztán egy gazdasági mechanizmus, ami a pénzt mozgásban tartja. Léteznek azonban valódi hitelek, amelyeket szorult helyzetű vagy éppen nagyzoló emberek vesznek fel uzsorakamatra – ez ma is aggályos...
A katolikus egyházban a 19. század közepéig újra meg újra kimondták a kamatszedés tilalmát, ami arra is utal, hogy a hétköznapi gyakorlat ellene feszült az elméletnek. Csak 1983-ban törölték a törvényt az egyházi törvénykönyvből.
Kölnei Lívia
A cikk második része itt olvasható.
Nyitókép: innen
Második kép: innen
Tweet