Talita

Polcz Alaine a klinikai halálról

 
Polcz Alaine (pszichológus, tanatológus, író) kilencven éve, október hetedikén született. Öt éve halt meg. A második világháború alatt a szovjetek tartották fogva, sorozatosan megerőszakolták, átélte a front minden viszontagságát. Súlyos has- és mellhártyagyulladást kapott, amelybe csaknem belehalt. Egy alkalommal a klinikai halál állapotába került.

“Aztán este, emlékszem, anyám is benn volt, nagyon rosszul lettem, hirtelen fölment a lázam 41 fok fölé, jött a hidegrázás, az egész testemet rázta a hideg, a fogaim összecsattantak,és míg a lázam magasra szökött, a pulzusom leesett. Majd hirtelen a hőmérsékletem szubnormálra esett le, és fölszaladt a pulzusom.

Ezt hívják Totenkreuznak, halálkeresztnek.

Nagy élmény volt, azóta is örömmel emlékszem vissza rá. Mert a következő történt: mindaz, ami addig úgy fájt és olyan nehéznek tűnt és elviselhetetlennek, akkor hirtelen távolivá, könnyűvé és természetessé vált. Próbáltam többször megfogalmazni és megírni; olyan volt, mintha eddig messzelátóval néztem volna az életet, ami minden kicsi részletet közel hoz. Gyermekkoromban megfordítottuk a messzelátót, és akkor még a közeli is hirtelen kicsi és távoli lett. Ez történt most; megfordult a messzelátó.

Rájöttem, tökéletesen mindegy, hogy az oroszok elhurcoltak, hogy János nem szeret, hogy megcsalt, hogy keveset éltem, hogy nem lehetek orvos. Tökéletesen mindegy, nem fontosak az élet dolgai. Ez nem közöny volt, nem apátia, hanem fölismerése egy más idődimenziónak. Láttam, hogy anyámat sírva kivezetik, hallottam, hogy szólnak hozzám az orvosok.

Azt hittem, hogy tudok válaszolni, csak azért nem válaszoltam, mert fölöslegesnek tartottam. Injekcióztak, dörzsöltek, lélegeztettek, nem tudom már, mit csináltak. Emlékszem, nem éreztem a szúrást, de anélkül hogy odapillantottam volna, pontosan tudtam mindent. Ez a felszabadító, könnyű érzés, ez a felismerés, hogy húsz vagy nyolcvan év mindegy – különös örömmel és nyugalommal töltött el. (Milyen kár, hogy az élmény veszít az erejéből.)

Szinte sajnáltam, hogy visszahoztak. Jobb lett volna meghalni. Másnap a következőt mondták: Na, most az egyszer még visszahoztuk a túlsó partról, de ezentúl jól vigyázzon,aligha sikerül még egyszer.

Milyen marhaságokat tudnak az orvosok mondani! Miképpen vigyázzon az ember arra, hogy ne haljon meg? És miért ne haljon meg?”

In: Polcz Alaine: Asszony a fronton. Jelenkor. 1991.