Talita

Keresztény női magazin

Reformáció: reakció vagy rügyfakadás?


Fekete Ágnes
református lelkész, rádiós szerkesztő bloggertalálkozónk meghívott vendége volt, aki rövid elmélkedéssel válaszolt arra az előzetes kérdésünkre, hogy a protestantizmus hogyan lehet a keresztények egységének eszköze. Itt közöljük az előadás szövegét:

 

Ma, mintha csak reakciókban tudnánk már élni. Az emberiség történelme egy adott, most már nehezen meghatározható pontján elvesztette a létezés önmagában való értelmét.

Már nem tudunk porszemként, egy levélként egy fán, kis rabszolgaként élni. Ma a zsigerünkig hatolóan mindenki egy külön entitás. Ebben a korszakban már nincs vallási, nincs felekezeti kérdés igazán. Mindnyájan ebben az áradásban vagyunk. A Reformáció idején erre a veszteségre a pápaság a reneszánsz pompával felelt, Luther pedig lázadásával felelt. De mind a kettő felelet volt már.

Megítélésem szerint ezzel nincs értelme foglalkozni. A magam részéről üdítő szövegnek, de zsákutcának tűnik az, amit Vértes László leírt blogjában a Reformációról. Más oldalról is meg lehet ezt a kérdést vizsgálni. Az egyik a történetírás, ezt szerintem már a teljes húsától megfosztották, annyira lerágták. Elemezni lehet a korszakot, beszélni a jó polgárokról, az egyetemekről, a német fejedelemségekről. Lehet, de ma ez legfeljebb annyit mond el, hogy mindig a politika tükörképe vagyunk, és hogy a hatalom minden korban ugyanazt teszi, de minden hatalomnak megvannak a maga korlátai.

De nézzük inkább a mából az egészet. Azt tapasztaljuk, hogy ma is ugyanaz a reakció-jelleg maradt meg az egyházak közötti párbeszédben, mint ami akkor jellemezte a helyzetet. Mindenki jól befészkeli magát egy rendszerbe, pozícionálja magát, mint pap vagy katolikus vagy lelkész vagy bibliatudós, és ebből a pozícióból reagál a dolgokra. Állandó válaszadási kényszerben vagyunk. Ez egyfelől érthető, hiszen minden ember egy állandó válaszadási kényszerben él a környezetében. Mindenféle jelenség folyamatosan arra ösztökél, hogy dühösek legyünk, vagy lecsillapodjunk, ezeknek az érzéseknek a hullámzásában telik az életünk. Ez egyfajta lelki pingpong. Másfelől viszont az igazi és mély, egzisztenciális tapasztalataink kiemelnek ebből. Amikor Krisztusra találunk, akkor egyszerre fölé emelkedünk a válaszadási kényszernek, miközben ugyanúgy játsszuk lelki pingpongmeccseinket, mégis valami több történik. Eltűnik az asztal, a tér és az idő, és Istennel leszünk egyek.

Számomra az a kérdés: hogyan olvassuk a Reformációt?

Sajnos azt látom, hogy ma – szinte mindenki reakcióként olvassa. Igen, a rossz középkori viszonyok, és… Igen, az elromlott egyház, és… Igen, a ki nem mondott szavak, és… Válasz és válasz. Akkor viszont, ha megválaszoltuk a kérdést, egyszerre elvész az egész reakció érvényessége. Pontosan ez a katolikus Reformáció-értelmezés logika nehézsége. Van még szükség protestáns egyházakra? Hiszen Luther minden kérése válaszra talált már… De ugyanezt a stílust folytatják a reformátusok is, amikor önmagukat leginkább nem-katolikusként identifikálják. Hogy miért nincs kereszt a templomban? Erre csak tagadó mondatokkal tudunk felelni.

Ez az egész zsákutca. Ha a mai életérzésünkből rátekintünk, egy kicsit hátralépve, a mai egyházak közötti kapcsolati hálóra, akkor azt látjuk, hogy minden egyházban vannak szintek, metszetek, amelyek egymással kommunikálnak vízszintesen, az azonos „egyházi rendhez” tartozók nagyon jól megértik egymást, és a saját egyházuk „más rendjeivel” pedig nem igazán tudnak szellemi értelemben mit kezdeni. Ha az egyházakat halmazoknak látjuk, akkor a halmazon belüli elhelyezkedés ma fontosabb, mint a halmazban való lét. Mintha a különböző halmazok azonos szintjei közelebb lennének egymáshoz. A reakcióként való identitás nem működik a gyakorlatban.

De ha úgy tekintünk a Reformációra, mint egy rügyfakadásra, ha arról volt szó, hogy abban a korban, adott esetben Luther átlépett egy küszöböt, ami az Istennel való találkozás küszöbe, akkor ahhoz az adott megértéshez, tapasztalathoz vissza tudok menni mai emberként, és abból a forrásból talán még egy-két cseppet ihatok ma is. Mint ahogy visszamennek Szent Benedekhez, Loyolai Szent Ignáchoz és így tovább. Tudjuk, hogy vannak alvó rügyek, tudjuk, hogy milyen bonyolult kémiai folyamat az, hogy egy rügy növekedjen, kipattanjon. A növény egész keringésének egy nagy energiacsomója alakul ki, ami miatt egyre duzzad a levelet és virágot beborító rügy. Hogy mikor és miként fakad ez ki, és mekkora lesz, ez egy nagy titok. A Reformációban kipattant egy rügy. Csordult a víz a forrásból. Persze ebből folyó lett aztán, ami sok szennyet is magába mosott. A rügy különféle gyümölcsöket növesztett. De ma nem ugyanez történik? Azt láthatjuk, hogy pattanásig feszül a húr. Láthatjuk ma is, hogy valamerre fordulnia kell a kockának, de hogy ebből mi lesz, és vajon ki az a valaki, aki kimondja azt, amit mindenki gondol, és mikor, melyik politikai erő fog mögé állni, ezt nem tudhatjuk.

Ahova ma visszamehetünk, az a krisztusi gesztus, amely Lutheré volt, meg Kálviné is, amikor valami egészet, valami teljes krisztuskövetést kerestek.

Ők nem voltak szentek. Soha, senki nem gondolta, hogy a Reformáció hasonlítható volna ahhoz, ami pl. a 13-14. században történt, amikor egymás után születtek a szentek, és valami belső mozgolódás, lelki megújulás volt Európában. Az a megújulás nem hozott látványos változást. Amit Lutherék tettek, az kinyitott egy kaput. Felpattant egy rügy, megteremte a maga gyümölcsét. Itt jót, amott rosszat.

Én a Reformációt csak úgy tudom ünnepelni, hogy a krisztusi gesztust meglátom azokban az emberekben, akiket odalökött az élet a történelem piacára. Jean Jaques von Allmen, svájci teológus írja egy könyvében, idézve Luthertől, Kálvintól és Zwinglitől, hogy semmiképpen sem lett volna bátorságuk ezeket a lépéseket megtenni, ha nem lettek volna biztosak abban, hogy Krisztus visszajövetele egészen közel van. Minden nagy egyházi fordulat mögött ott érzékelhetjük a vég-váradalmakat. A Reformáció számomra nem értelmezhető másként, mint ebből az erőteljes elköteleződésből Isten országa iránt.

Fekete Ágnes

Nyitókép: Pixabay.
Fekete Ágnes portréja: Antalffy Yvette


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162