Saul mosolya – amiért öröm az Oscar-díj
„Ha nyerünk, ne fogjátok vissza magatokat: Magyarországnak örömre van szüksége.” – üzente Röhrig Géza egy közösségi oldalon, mielőtt megérkezett a stábbal az Oscar-gálára. Benne vagyok, nem fogom vissza magam, örülni fogok!
Örülök ennek a díjnak, mert nem lehetséges, hogy egy ilyen világraszóló elismerésnek ne örüljek! Annál inkább örülök, mert akik kapták, képesek ugyanolyan ember módjára köztünk járni, mint bárki más, és az Oscar-gálát annak nevezni, ami: „az idiotizmus minősített esete.”
Örülök, mert már átéltem ezt egyszer, amikor 1982-ben arra ébredtem, hogy a Mephisto vitte az Oscart – és az ugyanolyan jó érzés volt, még akkor is, ha maga a film nem volt hozzám annyira közel, mint most a Saul fia. (Más Szabó István-filmeket, az Apát, a Szerelmesfilmet, az Álmodozások korát sokkal jobban szeretem máig.)
Örülök, mert mindig imádtam a mozit, mert középiskolás éveimet azzal töltöttem, hogy szinte minden délután kétforintos diákjeggyel néztem végig az akkori klasszikusokat és moderneket a Kinizsi moziban. Mert többször ültem végig Perlaki Tamás Bunuel-, Bergman- és francia újhullám sorozatait. Mert Tarkovszkij filmjeit „darabonként” 5-6-szor láttam. És a magyarok! Szegénylegények, Így jöttem, Oldás és kötés, Szindbád (legalább 10-szer megnéztem), Csontváry, Psyché, Kutya éji dala, és – hm, bizony, Jeles András A kis Valentinóját is nem egyszer láttam…
Örülök, mert ha a rendező, Nemes Jeles László nem is, de a főszereplő nemzedéktársam, egy időben jártunk az ELTÉ-re, sőt még egy szemináriumra is, és mégiscsak öröm, ha valaki, akivel valamikor – bármilyen lazán is – de találkozott az életünk, egy Oscar-díjas film főszereplője! Zsótér Sándort pedig a Vihar Ferdinándjaként láttam életemben először egy amatőr előadásban Szentendrén. Hány éves lehetett? Húsz? – talán. És tavaly a Fehér istenben is – annyira kiváló volt!
Örülök, mert úgy érzem, hogy a rendezőnek, főszereplőnek, stábnak ez a film szokatlanul fontos volt! Ahogy Huszáriknak fontos volt a Szindbád, ahogy Tarkovszkijnak a Rubljov vagy a Tükör, ahogy Bódynak a Kutya éji dala. Nem egy megvalósítandó projekt volt, hanem egzisztenciális, nem csupán az életükhöz, hanem a létezésükhöz kapcsolódó ügy. És hitem szerint alapvetően csak így érdemes valamit csinálni a művészetben (főleg) – jó látni, hogy vannak ilyen művészeink!
És hogy ne szálljunk el nagyon a művészet kapcsán – örülök, mert a Saul fia körül sokkal több profizmust tapasztalok, mint ami nálunk szokásban van. Évekig készülő, többször fejlesztett forgatókönyv, szakértők sora, profi aprómunkások kezdve a hangeffektektől a világításon át a színészek legutolsó gesztusáig. Közben pedig az intuíció (hazardírozás?): főszereplőnek választani valakit, aki nem „igazi” színész… Majd pedig a forgalmazást profik és vérprofik kezébe adják, akikről úgy nyilatkozik a rendező, hogy „szeretettel” álltak a film mellett. Mert igen, ahhoz, hogy egy film Oscart kapjon, szükség van egy felépített filmmarketingre – lehet ezt nem szeretni, de ha erre van szükség, akkor gyerünk, csinálják, akik ebben igazán jók!
És talán a legjobban azért örülök, mert ez egy olyan film, amelyből – bevallottan – nem hiányzik Isten. Röhrig Géza nagyjából ugyanazt mondja a „hol volt akkor Isten?” – obligát kérdésére válaszolva, amit a nagy ikon, Pilinszky is mindig: Isten ott volt, a szenvedőkkel. Visszhangzik Bennem Ulickaja hőse, Daniel Stein válasza is, aki szintén erre jut regénybeli bujdosása idején. Hívőként kívánhatok-e többet, mint hogy egy Oscar-díjas film főszereplője vállalja hitét, vállalja Istent? Kezdettől fogva áldás volt a filmen – nyilatkozza. „Miközben nem szabad elfelejteni azt, ami történt, azonközben mégsem uralhatja el az életünket annyira, hogy ne vegyük észre, hogy a Jóisten szüntelenül akarja ezt a világot, még így is, Auschwitzcal“– mondja Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetesnek egy a kiengesztelődés jegyében rendezett beszélgetésen.
– Azt hiszem, az lesz majd leginkább bennem, ahogy Saul a megjelenő fiúra mosolyog a végén, azt fogom magamban hordozni – mondja férjem, miután megnézzük együtt a filmet. Igen, ez az a mosoly – a film egyetlen igazi mosolya –, amivel bele lehet nézni a rettenetbe, az elviselhetetlenbe, az elfogadhatatlanba. Ha így tudsz mosolyogni, akkor már bármi történhet veled… És az a bármi valószínűleg meg is történik, de mégsem vagy benne egyedül…
Örülök, és mélyen hálás vagyok, hogy a film, a Saul fia által, a rendező, a főszereplő, a szereplők és munkatársak sokasága által részese lehetek ennek a mosolynak – mert a Jóisten ezt a világot – mindennel: velem együtt, veletek együtt, Oscar-díjjal együtt – akarja!
Lehet-e ennél nagyobb örömhír?
Kóczián Mária
Kapcsolódó írásaink:
Ulickaja modellje: Daniel Rufeisen, a “Tolmács”
Fehér Isten – Kutyák lázadása Budapesten
Tweet