Talita

Sikeres házasságok 2. rész – „Viseljétek el egymást szeretettel!”

“A jelenlegi főnökömnek öt gyereke van. Ambrus fiam itt dolgozik az egyetemen, az ő főnökének tíz gyereke van, de a három gyerek is gyakori. Azért volt, aki megkérdezte: ‘Kaposi, te hogy lehetsz annyira elégedett magaddal, hogy ennyi példányban reprodukálod magad? Nekem az egy is sok!’ Azt válaszoltam, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz.”
Folytatódik „Sikeres házasságok” sorozatunk: Kaposi András Dezsővel beszélgettünk.

– Mondj néhány szót a szüleidről, testvéreidről! Vallásos hitedet a családból hozod?

– Igen, közeli rokonaim – szüleim, nagyszüleim – mind gyakorló katolikusok voltak. Szüleim két évvel fiatalabb öcsémmel együtt neveltek fel. Szülőfalum a Győr és Komárom közötti Gönyű, ahol az általános iskolát is végeztem. A középiskolába 1974 és 1978 között Pannonhalmára, a bencésekhez jártam. A falu jól tanuló, keresztény ifjai általában Győrben, a bencés gimnáziumban tanultak tovább bejárókként, én azonban Pannonhalmára mentem. Ez nem kis részben az akkori káplánnak, Németh Lászlónak köszönhető, aki felső tagozatos éveim idején szolgált Gönyűn. Nyílt, barátkozó, széles látókörű vezető volt, sokat segített a kamasz gyerekek lelki érésében. Két bencés szerzetes unokatestvére néha eljött hozzá látogatóba biciklivel. Ők mondták, hogy jobb, ha Pannonhalmára megyünk bentlakónak, mert a győri utazás napi kétszer háromnegyed óra elvesztegetett időt jelent. Pannonhalmán kora reggel, ugyanabban az időben stúdium van. A tanároknak az volt az elve, hogy a diák tanulja meg a leckét a délutáni stúdiumokon, és másnap reggel ismételje át.

– Mit jelentett számodra a bencés középiskola?

– Nagyon sokat köszönhetek nekik. Nem véletlen, hogy öt fiam járt vagy jár oda, és szeretnénk, ha a két legkisebb is ott tanulna majd. A légkör inspiráló, tanulásra ösztönző, tele izgalmas emberekkel, nagyszerű tanárokkal. A jelenlegi főapát, Várszegi Asztrik tette a legnagyobb hatást rám. Harmadikban és negyedikben némettanárunk volt, és egyben a növendékek „kisfőnöke”. Az iskolában többször is szerveztek csónaktúrát. Fölfelé eveztünk a Kis-Dunán, megkerülve a Szigetközt, majd Gönyűnél vissza a Mosoni-Dunára. Az egyik ilyen csónaktúrán egy héten keresztül együtt eveztünk, és számomra nagyon fontos beszélgetések zajlottak közöttünk. Ő lett a lelki vezetőm, később pedig ő esketett bennünket, és keresztelte a gyerekeket.
A bencések minden hónapban hívtak egy vendéget az iskolába, járt nálunk Borsos Miklós, Sánta Ferenc, Konrád György. Eljött Kósa Ferenc és Balczó András is, bemutatták „Küldetés” című filmjüket. Ilyenkor a tíz órai takarodót nem tartották be szigorúan, sokáig beszélgethettünk.

– Azt mondják, a vallásukat gyakorló katolikus fiúkban egyszer bizonyosan felvetődik a kérdés, hátha papnak hívja őket Isten. Megfordult ez a fejedben?

– Megfordult, és meg is kérdezték a tanáraim, nem akarok-e szerzetes lenni. Volt olyan időszak, amikor bencés szerzetesnek készültem. Úgy egyeztem meg Asztrikkal, hogy jobb lenne, ha az egyetemet még nem szerzetesként végezném el, hanem csak visszajárnék Pannonhalmára. Két tervem volt a civil pályaválasztással kapcsolatban: építész, esetleg fizikus. Elsőként a Budapesti Műszaki Egyetemre felvételiztem, de nem vettek föl a jó pontszámaim ellenére sem, mert hátrányban voltak azok, akik egyházi középiskolában érettségiztek. Külföldi egyetemre teljesen lehetetlen volt egyházi érettségivel bejutni, viszont ez nyitott mégis egy kiskaput. A külföldi felvételit ugyanis előbb tartották, január végén, és ha ott valaki jó pontszámot ért el, áthozhatta egy magyar egyetemre. Sikerült a leningrádi építőmérnöki karra felvételizve maximális pontot elérnem, így ezzel már fel kellett venniük itthon bárhová, ahol matematika és fizika volt a felvételi tárgy. Fizikus szakon végeztem az ELTÉ-n. Egy év középiskolai tanári kitérő után a Semmelweis Egyetem Biofizikai és Sugárbiológiai Intézetében kaptam állást, és azóta ugyanaz a munkahelyem, csak a név és a munkáltató változott. Sok és sokféle embert tanítunk itt. Mostanában időm kisebb részét teszi ki az oktatás-kutatás, nagyobb részét adminisztratív feladatokkal töltöm, mivel az Intézet igazgatóhelyettese vagyok.

– Mikor ismerkedtél meg a későbbi feleségeddel, Bodó Annával?

– Már negyedikes gimnazistaként ismertem őt, mert a húsvéti szent három napban Pannonhalmára látogatott népes családjával. Akkor azonban még semmilyen vonzalom nem volt közöttünk. Egy vallásos ifjúsági lánycsoport tagja volt, akiket meghívtak a pannonhalmi diákbálba. Részt vettünk azután közös bulikon, kirándulásokon, szánkóztunk, síeltünk, szilvesztereztünk, farsangoltunk együtt. Évente körülbelül tízszer találkoztunk ezzel a csapattal. 1983 őszén házasodtunk össze, bő egy év együttjárás után. Én akkor kezdtem az egyetem ötödévét, Anna pedig a bölcsészkar magyar-francia szakára járt, harmadéves volt. Első négy gyermekünk nem egészen másfél évenként jött egymás után. Nyolc gyermekünk van: hét fiú és egy lány. Benedek 1984-ben született, 27 éves lesz az idén. Az ő kisfia, az egyéves Boldizsár az első unokánk. Következő gyermekünk Ambrus, utána Bernát, majd Klára. Öt évvel később született Ágoston, majd Brúnó. Hat évvel később Jeromos, utána Domonkos.

– Beszéltetek arról, hogy nagycsaládot szeretnétek, vagy ez csak így alakult?

– Tulajdonképpen terv volt a több gyerek, hogy mennyi, az persze nem. Kezdetben én a négy gyereket is soknak tartottam, meg később a hatot is, de Anna többet szeretett volna, és én is elfogadtam őket. A gyerekek „bokrokban” érkeztek, és azért ebben van tudatosság. Az első négy után volt egy hosszabb szünet, azután megszületett Ágoston. Egyértelmű volt, hogy neki kell kistestvér, mert már akkora volt a korkülönbség a nagyobbakhoz képest, hogy szinte egykeként nőtt volna fel. Így született Brúnó. Ugyanez lett a helyzet később Jeromosnál és Domonkosnál.

– Szerinted milyen személyiségű emberekből válhat jó többgyermekes szülő?

– Nagyon sokfélék lehetnek, mert mi is erősen különbözünk Annával. Inkább kiegészítjük egymást, mintsem hasonlítunk.

– Mik a legjellemzőbb különbözőségeitek?

– Például, hogy hogyan viszonyulunk a hétköznapi tárgyakhoz. Én szinte rendmániás vagyok, a feleségemet viszont a rend nem érdekli különösebben. A gyerekeinkre is jellemző ez a megoszlás, bár inkább nem látják be, hogy a rendben érték van. Pedig többszörös energia később, hogy megtalálják azt a dolgot, amit korábban nem raktak a helyére. Rám jellemző, hogy ahogy én teszek valamit, azt tartom jónak. Aki nálam rendesebb, az már nem jó. Aki nálam kevésbé rendes, az sem jó. Weöres Sándornak, aki Vas megyei, csöngei származású, van egy mondása erről: „Hajdan Göcsej, a bugris vidék mindig a szomszéd falunál kezdődött.” Tehát mi még nem, de a szomszéd már igen.

– Különleges, változatos keverékeknek látom a gyerekeiteket: mindegyikük más-más arányban hordozza a kettőtök jellemvonásait. Hogyan viselitek a gyermekeitek sokféleségét?

– Néha úgy érezzük, a gyerekek a mi karikatúráink, de nem emlékszem olyan konfliktushelyzetre, amely a sokféleségükből fakadt volna. A különbözésük természetes és elfogadott dolog. Például mindenkit próbáltunk zenére taníttatni, de hogy ez kinél mennyire vált be, az már az ő egyéniségüktől függött. Ágoston nagyon hamar abbahagyta. Ambrus a mai napig szemünkre veti, miért nem erőltettük jobban, mert akkor valószínűleg folytatta volna a zenélést. Bence ma is szívesen szaxofonozik. Brúnónak pedig annyira fontos a zongorázás és orgonálás, hogy talán zenész lesz.

– Milyen ember a feleséged?

– Lelkes, aktív, aki rengeteg dolgot csinál egyszerre. A Babits Mihály Gimnáziumban magyartanár, színjátszó kört vezet, nagysikerű, zenés darabokat állítanak színpadra. Energikus, minden feladatot elvállal. Az egyházközségben hittant tanít középiskolásoknak, ifjúsági vezetőképzőt szervez…

– Ez azt mutatja, hogy átlagon felüli energiával rendelkezik. Jut időtök kettesben is valamilyen programra?

– Néha elmegyünk moldvai vagy magyar táncházba.

– Mi a véleményed a hagyományos férfi-női munkamegosztásról a családban?

– Úgy vélem, vannak olyan szakaszai az életnek, amikor a nőnek kizárólag a gyerekkel kell lennie – ez egy-két év, utána jó, ha visszatér a társadalomba, a tanult munkakörébe. Anna is így tette.

– El tudod képzelni például, hogy az apa legyen gyesen?

– Igen. A nyugati egyetemeken is előfordul, hogy egy oktató kivesz egy év fizetett szabadságot, és abban az időben kutat vagy éppen gyereket nevel.

– A munkahelyeden nem néztek rád furcsán, hogy sorra születtek a gyerekeid?

– A jelenlegi főnökömnek öt gyereke van. Ambrus fiam itt dolgozik az egyetemen, az ő főnökének tíz gyereke van. A három gyerek is gyakori. Azért volt, aki megkérdezte: „Kaposi, te hogy lehetsz annyira elégedett magaddal, hogy ennyi példányban reprodukálod magad? Nekem az egy is sok!” Azt válaszoltam, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz.

– Nálatok összefügg a sok gyermek vállalása a keresztény életfelfogással?

– Van kapcsolódás a kettő között, de nem olyan egyértelmű. Én két gyerekkel is lehetnék keresztény családapa. A kereszténység segít a gyerekek vállalásában is, a párkapcsolatban is. Szent Pál azt mondja, „Viseljétek el egymást szeretettel.” Amikor még fel sem merült, hogy bármi gondunk lehet, már akkor készültünk rá, hogy jöhetnek majd nehéz időszakok, amikor esetleg nehéz lesz elviselnünk egymást. Tehát már a házasságunk alapozásnál ott volt a kereszténység, és így az ember hosszú távra tervez.

Kaposi András Dezső fizikus, a Semmelweis Egyetem Biofozikai és Sugárbiológiai Intézetének igazgatóhelyettese. Német és angol nyelven is tart előadásokat. Feleségével, Bodó Annával huszonnyolcadik évüket töltik együtt házasságban. Nyolc gyermekük van, hét fiú és egy lány.

A fényképen látható: Kaposi András feleségével és Jeromos fiával a Csobáncon, 2011. március 14.

Kölnei Lívia

Sorozatunk további részei:

“A nő a házasság kézikönyve” 

“Nem a véletlenekben, hanem a gondviselésben hiszek”

“Meg kellett dolgoznom a hűségemért”

Ezüstlakodalomra várva