Szent Erzsébet köpenye
Erzsébet, II. András magyar király és Merániai Gertrúd leánya négy évesen került a thüringiai tartománygróf udvarába, ahol felnőve Lajos gróf felesége lett. Kegyes cselekedeteivel, másokért végzett jótetteivel kiérdemelte az egész keresztény világ tiszteletét. Az 1207-ben született, 1231-ben meghalt, s 1235-ben szentté avatott fiatalasszony alakját kortársai és az utókor gyönyörű legendákba öltöztették.
Egy alkalommal vendégek érkeztek Wartburg várába, akik látni kívánták a nagy hírnévnek örvendő hercegnőt. Erzsébet azonban nem tudott megjelenni, nem lévén megfelelő öltözéke, mivel mindenét a szegényeknek ajándékozta. Férje sürgetésére Istenhez fohászkodott, hogy mitévő legyen, s íme, egy angyal gyönyörű köpenyt és ékes koronát hozott számára. Erzsébet boldogan magára öltve a vendégekhez sietett, akik elámultak ,,mind közönséggel, színének, szavának és őtözetinek szépségén és ékös voltán” (Érdy kódex). Egy francia verses életrajz szerint ,,oly szép pír volt az arcán, mint a hajnali rózsa”.
A legenda rávilágít a korabeli fejedelmi udvarok szokásos életvitelére, a látogatók fogadására, az ünnepségek tartására. Erzsébet hercegnői életéből sem hiányoztak a fényes ünnepségek, lakomák, díszes ruhák, ékszerek, az udvarhölgyek kísérete. A szentéletrajzok műfaji követelményei miatt az ilyen események általában kevéssé kapnak helyet a szentek élettörténetében. A Szent Erzsébetre vonatkozó források azonban ebben is kivételek, éppúgy, mint az ugyancsak ritkaságnak számító házastársi szerelemre vonatkozó utalások, amire több említést is találhatunk a szolgálók vallomásaiban. Erzsébet boldogan ölti magára a díszes ruhát, hogy elérje férje megelégedését, tetszését, s ezzel is az ő dicsőségét szolgálja, ,,mivel maga ez világi dicséretet nem kíván”. „Kerülte a hívságot a ruházkodásban, a hosszú és drága ruháktól kiváltképpen tartózkodott”. Férje távollétében gyakran „darócba és vezeklő ruhába burkolta testét”, s csak férje érkezésére ékesítette fel magát ,,nem a test gőgje miatt, hanem pusztán Istenért, hogy ne adjak férjemnek lehetőséget a vétkezésre, ha esetleg valami nem tetszene bennem, hanem úgy szeressen engemet az Úrban kellő házastársi érzelemmel, hogy attól, aki a házasság törvényét megszentelte, az örök élet jutalmát hasonlóképpen várhassuk”.
Erzsébet adakozásainak egész sorát olvashatjuk szolgálói vallomásaiban. Hercegnő korában gondoskodott a szegények, betegek ruházatának ellátásáról. „Még férje életében – vallja Isentrud – szolgálóleányaival együtt gyapjút font, hogy szövetet készítsen a ferencrendi testvérek és a szegények számára ruhaanyagul… A megkeresztelendő szegény gyermekek ruháit is saját kezével varrta. Saját kezével varrt a szegény halottak számára temetési ruhákat, egy nagy hófehér lenvászon leplet darabokra tépett, hogy azt a halottak temetésére használja.” Gyermekei születése után, „amikor más előkelő anyák nagy kíséret pompájával, értékes ruhákban szoktak a templomba vonulni, ő darócban és mezítláb ment családjával a távoli templomba”. Hasonlóképpen körmeneteken is „darócban és mezítláb” haladt a kereszt után, „a legszegényebb asszonyok között”. Özvegyként koldusi ruhát öltött. Toldozott szürke ruhájának elszakadt ujját eltérő színű foltokkal csúfította.
Férje halála után a rokonaitól visszakapott özvegyi járadékát is a szegények között osztotta szét. Értékes ruháit elajándékozta, drága lepedőit a betegek alá helyezte. „Ezenfelül minden megmaradt ékszerét, amit még atyja, a magyar király házából hozott, számos ezüst és aranyedényt, sok értékes arannyal átszőtt selyem fátylat és bőséges aranyból és nemes drágakövekből királyi módon nagy művészettel készített ékszereket, és mindenét, amije csak volt, a szegényeknek kiosztotta.” Magatartása miatt ,,a környező földbirtokosok részéről megvetést, káromlást és nagy gúnyt kellett elviselnie, úgy, hogy a rokonai nem akartak vele szóba állni, de még látni sem kívánták, butának és gyengeelméjűnek tartván őt, amiért elvetette a világ gazdagságát, és ezért sokféleképpen gúnyolták és rágalmazták”.
A díszes öltözék gőgjével szemben az alázatosság köpenyét vette magára. Alázatosságának példája a jól ismert epizód, midőn a várat elhagyva, Eisenach utcáján egy koldusasszony sárba lökte. Erzsébet nemcsak türelemmel elviselte, de nevetve felkelt, és vidáman mosta ki sáros ruháját. Alázatossága összefüggött kiváltságos helyzetének elutasításával: nem akarta, hogy szolgálói úrnőnek nevezzék, hanem azt kérte, egyszerűen Erzsébetnek szólítsák. Ma úgy mondhatnánk, egyfajta társadalmi egyenlőséget kívánt képviselni nemcsak a ruházkodásban, de étkezésében is, ha az igazságérzetét sértette. Irmengard szavaival: ,,nem kívánta betevő falatját zsákmányból nyerni és abból, amit a szegényektől ragadtak el, ahogyan ez a hercegi udvaroknál gyakran megesik”. Ezért döntött úgy, hogy munkával keresi meg a kenyerét, az altenburgi kolostor számára készített gyapjúfonásával szerzett pénzt. Így találta fonás közben apjának követsége, hogy visszavigyék Magyarországra a magára maradt özvegyet. Ő azonban nem kívánta az eisenachi ferencesek templomában felöltött szürke köpenyt, az alázatosság ruháját királyi öltözékkel felcserélni.
Forrás: Sz. Jónás Ilona: Árpád-házi Szent Erzsébet legendái
Kép: Edmund Blair Leighton (1853 – 1922): Magyarországi Szent Erzsébet jócselekedete
Tweet