Szerelem négyesben
„Ne halj meg, amíg meg nem haltál! Maradj érdeklődő az utolsó pillanatig! Arról ábrándozom, hogy ilyen leszek majd. Mindig érdeklődő, mindig benne valami különlegesben. Ne hagyd, hogy etessenek! Egyél magad… És sose vizelj a nadrágodba!”
Ezt vallja Reggie (Billy Connolly) Dustin Hoffman filmjében, a Kvartettben. A helyszín – egy idős zenészek számára létrehozott ház – valóban létezik valahol Itáliában. Giuseppe Verdi alapította 1896-ban, lakói olyan idős operaénekesek voltak, akik különböző okok miatt életük utolsó harmadában szegényen éltek.
KVARTETT – A NAGY NÉGYES, Quartet. Színes, szinkronizált amerikai vígjáték. Rendezte: Dustin Hoffman; szereplők: Maggie Smith, Michael Gambon, Billy Connoly, Pauline Collins; gyártási év: 2012; hossz: 95 perc.
A Kvartett cselekménye klasszikusan egyszerű. Új lakó érkezik az otthonba, Jean (Maggie Smith), aki felkavarja a bentlakók életét.
A feszültség oka, hogy Reggie valaha férje volt Jeannak, igaz, csak kilenc órán keresztül.
A történet lassan hömpölyög. A ház egy előadásra készül, amelynek bevételéből szeretnék finanszírozni a rezsi- és egyéb költségeiket a benne lakók. Mindenki zenél vagy énekel, Hoffman aprólékos gonddal mutatja be szereplőit. Talán aprólékosabban is, mint kellene. Megismerjük Wilfredet (Michael Gambon), aki örökös udvarlásai ellenére figyelmes barát, a Pauline Collins alakította Cissy-t, aki folyton elfelejti, hogy mit miért csinál, és mulatságos táskáját állandóan magával cipeli. Reggie-t, aki elszántan tanulmányozza a rapet, hogy aztán a kamaszok megértsék magyarázatait az operáról. Ez a jelenet a kamaszokkal számomra az egyik legéletszerűbb.
Dustin Hoffman ötéves korától zongoraleckéket vett, és mielőtt a színészet felé nyitott volna, elsőként az opera világa iránt érdeklődött. „New Yorkban kezdtem színjátszást tanulni. ’58-ban találkoztam egy sráccal (munkanélküli színész volt, mint én). Úgy hívták: Robert Duvall. Az egyik bátyja operaénekes volt, szobatársak lettünk, így tudok egy keveset a világukról. Először úgy mentem operába, hogy semmit sem tudtam róla. A Carment láttam Jessye Norman-nel, és emlékszem, jó helyen ültem. Éppen a Diploma előtt bemutatója után voltam. Csak ültem és néztem, ahogy áriázik. Fogalmam sem volt, miért, de sírni kezdtem. Nem tudom, történt-e velem hasonló azelőtt. Nem tudtam, mit énekel, de valami olyasmit csinált, ami földöntúli volt; valamit, ami igazán az.”
Még innen vagyok a hetvenen, így nem tudhatom, hogy akkor már egy séta a lépcsőházban is gondot fog-e okozni, csakúgy a vizelettartás, evés, ivás pohárból, hát még az éneklés! Ettől tartanak a hajdani nagy négyes tagjai (Reggie, Jean, Wilfred, Cissy) is. Hangjuk olyan-e, hogy a közönség nem érzi majd hiábavalónak az adományt, amellyel támogatja őket?
Nekem Dustin Hoffman mindig is az Esőember marad, és hihetetlen, hogy hetvenöt éves volt tavaly. Nyilván ezért érzett kísértést, hogy megrendezze Ronald Harwood forgatókönyvét, amiből különben színdarab is készült.
A film alapjául szolgáló színdarabot, a Nagy négyest nagy sikerrel játsszák a Belvárosi Színházban Molnár Piroska, Szacsvay László, Benedek Miklós és Vári Éva főszereplésével. Ronald Harwood (A zongorista Oscar-díjas szerzője) színdarabjában az örök ifjúságról és a művészet hatalmáról mesél iróniával, sok humorral.
Annak is örülök, hogy az idősebb generáció is megjelenik a filmeken. Tudom, hogy ez a színészeknek jutalomjáték. Jó látni azt is, hogy az éles ráncokon túl is létezik szerelem. Mintha a szív – testünk ráncosan vastagodó kérge alatt – egyre szabadabb jószággá válna. Szabadabb, mint fiatalon, amikor még sokszor felesleges kötődések kötik gúzsba.
„Fogalmam sem volt, hogy a producer és a rendező közelében elhelyezett gépnek köze nincs ahhoz, amit a vásznon látsz. Minden egy vonatszerencsétlenség utáni állapothoz fogható, folyamatosan! Megtanultam, min mentek keresztül. És minden egyes nap úgy kellett tenniük, mintha rendben mennének a dolgok, mert nem akartak téged is feszültté tenni. Nem te fejezed be a saját filmed, az fejez be téged.” Dustin Hoffman a rendezésről
Bár a Kvartett nem a legnagyobb filmélményem, egy estét megér. A sok-sok zene önmagában is jókedvre hangol, vitalitást ébreszt, és Hoffman az elmúlt majd’ ötven év alatt profi filmessé vált, még ha eddig tudását a kamera másik oldalán is kamatoztatta.
Konkoly Edit
Képek:innen
Néhány korábbi filmkritikánk:
Egy veszedelmes viszony
Bel Ami – A szépfiú kérdései
Aglaja felnőtt lesz
Tweet