Szerepzavar
Páholyból néztem a Nemzetiben a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabot. A harmadikról. Különös perspektíva ez egy olyan előadásnál, ahol a színpad hol kiemelkedik, hol lesüllyed, a nagy fekete tér állandóan mozog. Feldarabolódik, akár Fejes Endre darabja.
Fejes Endre 1969-ben megjelent könyve kultúrtörténetünk része, a Presser Gábor által megzenésített darab dalai ma is sokunknak ismerősek. Fejes regényét megtörtént eset inspirálta. Egy lakatos egész havi keresetét három nap alatt elkölti. Gyuri görög diplomatának, Viktor Edmannak adja ki magát. Lányoknak, fiatalasszonyoknak udvarol, de a házasság elől még időben elillan. Végül aztán egy nála is feltörekvőbb lányba, Zsuzsannába botlik, akibe végzetesen beleszeret. A lány ugródeszkának használná a házasságot, ám amikor a fiú bevallja, hogy ő csupán egy szegény gyári munkás, havi 1600 Ft-tal, Zsuzsanna dührohamot kap. Nekiesik a fiúnak, aki végez vele. A lány hinni akarta, hogy van menekvés a sivárnak gondolt életből, mint ahogy a korábbi menyasszonyjelöltek, Katalin, Vera és a kispolgári környezetben élő szüleik is reménykedtek a „szebb” jövőben.
Fejes darabja nemcsak a hatvanas évek groteszk kritikája. Ma sincs becsülete a munkának, már ha valakinek egyáltalán van. A szakszervezet titkára által felajánlott továbbtanulási lehetőségre a válasz akár most is elhangozhatna: „És akkor mi van? Leszek egy szar magyar mérnök.” Fejes a korabeli nőket is fenntartásokkal ábrázolja hiszékenységük miatt. Kérdés persze, hogy ma őszintébbek vagyunk-e egymáshoz, jobban bízunk-e a másikban, vagy ugyanannyira kiszolgáltatottak lennénk? Az viszont tény, hogy most is van férfi, aki autóval, pénzzel, jó állással vagy a politikai elithez tartozva megkaphat nőket. Merthogy vannak nők, akik az őszinteséget, a bizalmat és a szerelmet nem merik maguknak remélni. Pedig csak egy kicsivel több önismeret és egészséges önszeretet kellene hozzá. Vagyis méltóság.
A Nemzeti színpadképe a divatos retróhangulat és a Brecht-féle elidegenítő effektusok keveréke, amelyek, hála Kovács Patrícia, Tompos Kátya, Hollósy Frigyes, Radnay Csilla, Hevér Gábor és Törőcsik Mari hús-vér alakításainak, mégis életre kel.
S persze ne felejtsük a Fehér Tibor által megformált főszereplőt, akinek indítékait alig ismerjük. Miért csinálja ezt az egészet? Játszik az életével, folyamatosan hazudik. Önbizalomhiány miatt, vagy annyira vágyik elismerésre, hogy még úgy is belemegy, ha tudja, hogy valójában a kedvesség, a szeretet nem neki szól? Milyen sebzett, beteg lélek kell ehhez, mennyi szeretetlenség a gyerekkorból!…
Fejes Endre a regény megírása előtt végigolvasta a nyomozás során született vallomásokat. Amikor az egyik lánytól megkérdezték, mit akart ez a fiú, azt válaszolta, hogy semmit, csak beszélgetni.
De a Rába Roland rendezte Gyuri számomra nem szimpatikus. Talán túl esetlen. Vagy nem hiteles diplomata. Vagy nagyképű, vagy túlságosan fél. Vagy csak a dalok hamisak, amelyeket néha ő, néha a szilvát áruló utcalányok adnak elő? Az élőzene jó, a zongora, a nagybőgő is, és olykor mintha megjelenne a nemzedékük dühe egy-egy pankos, rappes dalbetétben. Bár a zeneiség inkább elsikkad, pedig ugyanolyan fontos lenne a darab szempontjából, mint a szemmel látható színpadi tér. Presser és a musical mint műfaj leginkább sehol sincs. Tompos Kátya blues-betétje emelkedik ki és a színpad a maga több méteres hidraulikájával, amelyre, ha lenézek, izzad a tenyerem. Féltem Fehér Tibort, Tompos Kátyát, amikor „önfeledten” énekelnek tíz centiméterre a három méteres mélységtől, aminek értelmét a darab nem indokolja. Vagy mégis, ha Rába célja, hogy én mint néző rosszul érezzem magam.
„Viktor” tehát szórja a pénzt, és folyamatosan hazudik, a lányok meg bolondulnak érte.
Émelyegni kezdek, mert tudom, hogy mindez, vagyis a nehéz egzisztenciális körülmények között élő fiatalok kétségbeesett és reménytelen kitörési vágya – örök.
Konkoly Edit
A kép forrása:
Tweet