Szeretlek, Petőfi!
A nyolcvanas évek végén Kulin Ferenc tanár úrnak köszönhetően újra lett renoméja Petőfinek a pesti bölcsészkaron. Meg tudta benne mutatni a zseniális költőt, a fiatal férfit, aki nem menekül el a szörnyű kérdések, dilemmák, csalódások elől, amelyek elé az élet állítja. Meglátatta benne a férfit. A halálra szántat. Kulin nem heroizálta Petőfit, sőt, kifejezetten ironikus volt a szemlélete, de ezzel együtt mégsem súlytalanná tette a figurát, hanem hitelesítette. Igen, Az apostol Petőfijét nagyon lehetett szeretni! Csak a nő berzenkedett bennem…
Petőfit majdnem mindig szerettem, csak mindig másként és másért.
Számomra óvodás korom óta ő a költő. Gyermekkoromban még mindenféle kulturális indíttatású versenyeket közvetített az egycsatornás, hétfőn szünnapos magyar televízió, például versmondó versenyt is. Petőfi már ott is jól szerepelt a szememben. Főleg a „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok” ritmusától voltam elragadtatva, de egészen ötödikes koromig kellett várakoznom, amíg végre kaptam a szüleimtől egy hártyavékonyságú lapokra nyomtatott Petőfi-kötetet (ma is ezt használom), és elolvashattam az egész verset.
A közszellemnek, az oktatásnak és a tévés élményeimnek köszönhetően Petőfi számomra: a költő, a szegénylegény, a garabonciás diák, a vándorszínész, Kukorica Jancsi és a lánglelkű forradalmár volt. Rajongtam érte. Abszolút motiváltan tanultam a verseit, kivéve az Anyám tyúkját, mert valahogy azt képtelen voltam befogadni, hogy valaki egy tyúkhoz meg a Morzsa kutyához intézi szavait. Főleg Petőfi.
Petőfi Sándor iránti rajongásom akkor múlt el, amikor az entellektüel szerepében kezdtem tetszelegni, tehát nagyjából kamaszkorom végén. Túl egyszerűnek tartottam – bocsánat, Sándor -, de talán még primitívnek is. Ez az az időszak volt, amikor a forradalmi hevületről mindenki lerántotta a vizes lepedőt. A nyolcvanas évek közepén mégiscsak kínos volt egy forradalmár…
Majd az évtized végén Kulin Ferenc tanár úrnak köszönhetően újra lett renoméja Petőfinek a pesti bölcsészkaron. Meg tudta benne mutatni a zseniális költőt, a fiatal férfit, aki nem menekül el a szörnyű kérdések, dilemmák, csalódások elől, amelyek elé az élet állítja. Megláttatta benne a férfit. A halálra szántat. Kulin nem heroizálta Petőfit, sőt, kifejezetten ironikus volt a szemlélete, mégis, ezzel nem súlytalanná tette a figurát, hanem hitelesítette. Igen, Az apostol Petőfijét nagyon lehetett szeretni! Csak a nő berzenkedett bennem, hogyan lehetséges egy olyanfajta küldetéstudat, amellyel megfér az, hogy hagyom éhen halni a gyerekemet?
Amikor anya lettem, ezt a Petőfit nem voltam hajlandó elfogadni egy darabig. Később Petőfit számtalanszor tanítottam. Talán annak a rengeteg időnek köszönhetően, amit a verseivel, életével töltöttem, olyan képek születtek meg bennem, amelyeket megint csak szeretni lehet. Látom például a „szilaj nádparipán” lovagoló kisfiút, a dacos kamaszt a selmecbányai líceum épületében: kitekint az ablakon, zuhog a felvidéki eső, az apja tönkrement, ő pedig megbukik történelemből. Látom a szerelmest, amint maga is megrendül annak a súlya alatt, amit leír: „Vad ár e szenvedély”. Látom a mindenre elszánt vőlegényt, az úri lányon nem mindig kiigazodó fiatal férjet. És persze a március tizenötödikei havas esőben csatakosra ázott forradalmárt is. Majd a gyorsan kiábránduló politikust, a botcsinálta katonát, a büszke apát, Bem fiatal barátját, a szüleit egymás után eltemető gyászoló fiút, a pénzzavarral küszködő családapát, aki kénytelen eladni a lovát. Látom, amint a tintába mártja a lúdtollat, és leírja: „Szörnyű idő, szörnyű idő!/ S a szörnyűség mindegyre nő.”. Végül látom a menekülőt, akinek se fegyvere, se lova, se egyenruhája. Ez a legerősebb kép. Bizonyára Cseh Tamásnak köszönhetem: „Fehér zubbonyban, sötét nadrágban az úton futok.”
Amikor sokáig időzöm ennél a képnél, akkor átélem, hogy Petőfi nekem már nem abban a sokféle szerepben fontos, amit tényleg megélt, vagy amit csak mi tulajdonítunk neki, hanem olyan, mint a gyermekem: a fiam, akit egy anya gondoskodó-megértő tekintetével kísérek…
Ma éppen kicsit aggódom érte. Nem is tudom, az eső vagy a felfordulás miatt?
Kóczián Mária
Március 15. – Írások:
Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom!
Tweet