„Szeretném magam megmutatni” – A közösségi oldalak bűvöletében
„Talán megtanuljuk majd jól használni a web2-t” – mondtam egyszer egy ismerősömnek reménykedve. Ő erre ezt válaszolta: „A tévéről is ezt gondolták a ’70-es években, ehelyett az történt, hogy a tévé tanult meg használni bennünket.”
„Hogy látva lássanak”
A web2, köznapian a közösségi média, kihasználja az emberek jelentős részében élő vágyat: meg szeretnénk mutatni magunkat; vágyunk arra, hogy a nevünket viszontlássuk nyilvános felületen; szeretnénk ismertek lenni; és nem utolsó sorban: kerüljük a magányt, és keressük a társaságot.
A közösségi oldal mint műfaj kielégíti ezeket a vágyainkat. Aki létrehoz magánok egy profilt, kikerül(het) a világhálóra. Ha az adatvédelmi beállításai olyanok, akárki, aki internethez jut, felkeresheti az oldalát, és megnézheti a megosztásait, legyenek azok fotók, apróbb szövegek, életbölcsességek, az élet fontos fordulópontjai: születés, házasság, halál. A közösségi oldal segítségével ismertebbnek érezhetjük magunkat, mert valóban így van: jobban „látszunk”, mint ha csak az offline életünket élnénk, és megszülethet bennünk az a képzet, hogy jelentőségteljesebbek vagyunk, mint ha nem szerepelnénk egy közösségi oldalon.
Ismeretségben lehetünk rég nem látott szomszédokkal, barátokkal, iskola- és osztálytársakkal, tanárainkkal, s ha ki sem lépünk a szobánkból, a neten keresztül mégis úgy érezhetjük, nem vagyunk egyedül. Újra és újra megjelölnek ismerősként valójában ismeretlen emberek, mert úgy érzik, hasonló a világnézetünk, azonos az érdeklődésünk, hiszen ugyanazoknak a csoportoknak a tagjai vagyunk; vagy nem egyszer keresnek meg szimplán ismerkedési céllal, ami lehet akár hízelgő is.
Amikor tényleg jó
Mindez igaz, és a választott közösségi oldal valóban segítségünkre lehet nem egyszer, pl. ha nincs idő arra, hogy valakit személyesen is felkeressünk, vagy ágyhoz kötött betegek vagyunk, és otthon lévő kisgyerekes anyukáknak is segítségükre lehetnek a netes beszélgetések. Idősek is egyre többen használják ki azt a lehetőséget, hogy az internet segítségével oldják magányukat, teremtsenek kapcsolatokat. Előfordulhat, hogy ezen az úton tudjuk terjeszteni valamilyen vállalkozásunkat, ajánljuk fel segítségünket, osztjuk meg azokat a gondolatainkat, amelyeket fontosnak tartunk. Mindez nagyon egyszerű – sokszor már túl egyszerű is.
Az okos telefonjukat simogatják
A közösségi médiában való jelenlét akkor kezd egészségtelenné válni, amikor a hétköznapi életet, a valóságos kapcsolatokat kezdi helyettesíteni, amikor minden helyére a profil lép, s kialakul a függőség: a folyamatosan az okos telefonját simogató generáció számára már ez a világ alapértelmezése. Az üzeneteket, reakciókat jelző hang- vagy fényjelzés szétzilálja a figyelmet, beleszól abba a folyamatba, amelyben az egyén van, megszakíthat fontos élményeket, elfeledtethet tapasztalatokat.
Nem tudjuk, milyen felnőtté válnak azok a fiatalok, akik már az online világban nőnek fel, és élő társaságban is folytatják inkább web2-es magánbeszélgetéseiket ahelyett, hogy a jelenlévőkre figyelnének. Talán megtanuljuk majd jól használni a web2-t – mondtam egyszer egy ismerősömnek reménykedve. Ő erre ezt válaszolta: „A tévéről is ezt gondolták a ’70-es években, ehelyett az történt, hogy a tévé tanult meg használni bennünket.”
Magunknak is feltehetjük a kérdést: Hol a helye a közösségi oldalaknak az életemben? Én használom ki az általa adott lehetőségeket, vagy már elbűvölt, és öntudatlanul függök tőle, nem vagyok meg nélküle? Vannak-e netmentes, web2-mentes napok az életemben? Ha társaságban vagyok, hol a telefonom? Ha ebédel a család, ott van-e mindenki keze ügyében a telefon, vagy megegyeztünk: amíg együtt vagyunk, addig egymásra figyelünk inkább?
Számos kérdést feltehetünk még. Arra mindenképpen törekedhetünk, hogy a saját profilunkat a saját és ismerőseink mentális egészségének javára csinosítsuk, az előnyöket kihasználva, a hátrányokat tudatosítva, és lehetőség szerint elkerülve.
“Szeretném, hogyha szeretnének…”
Adyt idéztem a címben, s hogy visszatérjek a kiindulóponthoz: miért vagyunk sokszor kiszolgáltatva a közösségi oldalaknak (is), idézem az egész verset:
Szeretném, hogyha szeretnének
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Kóczián Mária
Első kép. Második kép. Harmadik kép.
Tweet