Színes magány
2011. október 27-én tartottuk az első Talita Klubot, amelynek a magány volt a témája. Meglepődtünk, milyen sokféle élethelyzet okozhat magányérzetet. Beszélgetésünket rövidített, szerkesztett változatban adjuk közre.
Lívia: Már az is a magány egyik formáját illusztrálja, ahogyan mi hárman – Edit, Mari, Lívia – belevágtunk a Talita megvalósításába, mert valami újat elkezdeni mindig magányérzetet kelt.
A magányról mindenkinek elsősorban a pártalanság jut eszébe. Ezért meg is fordult a fejemben: miről fogok én itt beszélni? A szülői házból rögtön a házasságba léptem át huszonkét éves koromban. Aztán rájöttem, hogy mégis ismerem a magányt. Átéltem kamaszkorban, ami abból adódott, hogy a környezetemmel nem éreztem szinkronban magamat. Egyrészt jobban tanultam, mint a legtöbben, másrészt kritikusan szemléltem a környezetemet. Nehéz, mély magány volt ez. A feloldódása tizennyolc éves kori megtérésemhez köthető, amikor nem csak a lelkem, önbecsülésem erősödött meg, hanem ezzel párhuzamosan megtaláltam a páromat is.
Magányos helyzeteink: életkorokra jellemző magány-helyzetek (gyerek, kamaszkori, a partner hiánya fiatal- és felnőttkorban, özvegység, időskori magány); a betegség magánya (kórház, félelem-szorongás, kiszolgáltatottság); intellektuális magány (valaki kilóg a környezetéből, mert tehetségesebb, műveltebb); civilizációs-kulturális (valaki idegen kulturális környezetbe kerül, nyelvi elszigeteltség); világnézeti magány (vallási, politikai meggyőződés miatt); amikor valaki egy különösen nehéz helyzetben nem számíthat senkire.
Nincs olyan, akibe beleszeretnék…
Erzsébet: A kamasz magány engem is érintett, mert felső tagozatos koromban én is nagyon kilógtam a sorból, és ki is közösítettek. Mégsem viselt meg különösebben, mert otthon anyukám ezt kompenzálni tudta. Egyedülálló vagyok, ezért is jöttem ide. Vidékről származom, de most Budapesten élek, albérletben. Az egyetemen éjjel-nappal tanultam, nem értem rá párt keresni. Nem voltam elégedett az ottani tanulmányi eredményeimmel, úgy éreztem, talán nem is érek annyit, mint a többiek. Ezért nem is akartam kapcsolatokat építeni. Azóta is kevés a lehetőség. A gyülekezetben még új vagyok. Azt látom, hogy jár kb. hetven ember, abból húsz velem egykorú fiatal, és nincs olyan, akibe beleszerethetnék. Elmegyek táncházba, és ott is ugyanezt tapasztalom.
Lívia: Nincs választék?
Erzsébet: Van, csak olyan nincs, akibe beleszeretnék. Vagy ha mégis, akkor ő nem szeret engem. Attól is tartok, ha megtudja, hogy szeretem, azért nem viszonozza, mert csak arra vágyunk, amit nem kapunk meg. Kaptam persze jó tanácsokat, hogyan viseljem a magányomat: tekintsem felkészülési időnek a majdani párkapcsolatomra, ne tegyek semmi elhamarkodottat, amit később megbánnék; ne csak magammal foglalkozzam, hanem dolgozzak inkább másokért. Mégis nehéz. Imádkozom ezért, de nem tudom pontosan, mennyire kell csak az Úrra hagynom ezt a dolgot, és mennyit kell nekem tenni érte.
Rés a lelkedben
Edit: Simone Weil írta, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Az Örökimádás templomban működik egy közösség, ahová a párt keresők járnak. Imádkoznak egymásért, klubdélutánokat tartanak. Kerényi Lajos atyához köthető ez a mozgalom. Érdemes lenne megkeresned őket. Szerintem ökumenikus, bizonyára szívesen fogadnának.
Én is sokáig éreztem magam magányosnak, bár a barátaim enyhítették ezt az érzést. A három évvel ezelőtti megtérésem jelentett áttörést a lelki életemben. Akkor lett betöltve az a – Szent Ágoston szavaival – Isten alakú rés, amely mindannyiunknak a lelkében ott van, amíg Istenre nem találunk. Ezt a rést próbáljuk betölteni mindenfélével: szerelmekkel, kábítószerrel, étellel, itallal. Amikor Isten egyszer csak betölti, minden más lesz. Amióta Jézust beengedtem az életembe, mindent meg tudok vele beszélni imában. Én akkor kezdtem el igazán szeretni. Minden embernek elemi igénye, hogy a szeretetét viszonozzák, és a Jézus iránti szeretet viszonzott szeretet! Isten mindig szeret, és engedi magát szeretni. Az emberek továbbra is nagyon fontosak, de már másféleképpen látom őket. Az ember egyszer ilyen, egyszer olyan, és néha nagyon nehéz szeretni akár a párunkat, a szüleinket vagy a gyerekeinket. Sokáig egyedül éltem, és szenvedtem ettől. Amióta Istennel kapcsolatom van, ez már nem akkora probléma. Néhány hónapja együtt járok valakivel, de első helyen most is Isten él bennem, és ez segít. Ha alapvetően Istennel élünk, akkor már nem lehetünk teljesen magányosak. Ha mellé még egy földi társat is kapunk, még jobb, de Isten a legfontosabb. Az ő létének a felismeréséhez ki kell fejlesztenünk egy másféle érzékelést, hogy felfedezzük a mindennapok világában, és észrevegyük, hogy a tenyerén hordoz minket.
Párban egyedül…?
Ildikó: Fiatal koromban egyedül voltam, de nem éreztem magam magányosnak. Talán furcsán hangzik, de amióta párkapcsolatban élek, többször megtapasztaltam a magányt, a „páros magányt”. Régebben nagy lángolásaim voltak, de én is azt éreztem, hogy amikor én szerelmes voltam, a másik még nem szeretett, amikor viszont én már nem, akkor ő igen. Amikor éppen nem akartam senkit, akkor találtam rá a páromra. Huszonnyolc éves voltam, ennek már tizennyolc éve, azóta együtt élünk. Egy barátom mondta: mindig is szólisták vagyunk. Vagyis alapvetően egyedül érezzük magunkat, különösen a döntéseinkben, amikor valahogy lecsupaszodik körülöttünk minden. Persze utólag, néha, kegyelmi állapotokban kiderül, hogy nem voltunk egyedül. Számomra a legfájdalmasabb az, amikor úgy érzem, még a szüleim sem tudnak választ adni egy-egy keresésemre. Úristen, még ők sem? Ez nagyon rossz érzés, ilyenkor elveszettnek érzem magam. Szerencsére ritkán fordul elő.
Lívia: Ez arra utal, hogy a szüleiddel a legbensőségesebb a kapcsolatod, bennük bízol leginkább.
Ildikó: Igen, noha nem ők ismerik legjobban a lelki életemet. Távol is élnek, és különbözünk is egymástól. De ők jelentik a legbiztosabb pontot az életemben.
Szemlélődés
Yvette: Én is magányos gyerek voltam, mert öt évvel fiatalabb öcsémmel nem voltunk egy hullámhosszon, és a családunk is alig tartott kapcsolatot másokkal. A fiúk mindig otthagytak engem, ezért tizenhat éves koromra én már „ki is szerettem” ebből a helyzetből. Úgy döntöttem, hogy remete lesz belőlem. Elmentem egy KISZ-táborba, mert éppen az adódott akkor, és ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel. Tehát amikor már mindent elengedtem, akkor találtam meg a páromat. Négy év múlva összeházasodtunk, azután jöttek a gyerekek. A házasságomban is megéltem olyan periódusokat, amikor a nagy problémákban egyedül maradtam. A férjem nevelőtanárként dolgozott, és nem volt otthon, amikor meg kellett küzdenem a gyerekek betegségeivel. Úgy próbáltam úrrá lenni ezen, hogy kitűztem magam elé: nekem minden helyzetben egyedül kell helytállnom! A gyerekeimet is így neveltem, hogy egyedül is kell tudniuk létezni. Az évek során arra is rájöttem, hogy segítséget is lehet kérni, és akkor nem leszek egyedül. Szeretem a remeteséget – részben ezt az életformát élem, hiszen tizenkét évvel ezelőtt volt egy agyérgörcsöm, és akkor megint magamra maradtam azzal, hogy hogyan tovább. Kidolgoztam magamnak egy túlélési technikát: a szemlélődést. Utólag rájöttem, hogy ezt már kitalálta Loyolai Szent Ignác. Amikor egyedül maradok, jólesik szemlélődni, és leírni, lerajzolni a gondolataimat.
Olvass, gyógyulj, és érezz!
Mária: Nagyon egyszerű oka volt a gyerekkori magányomnak: csak fiúk laktak a közelünkben, a lányok a lakókörzetünknek egy távolabbi részén éltek. Úgy éreztem, el vagyok szakítva tőlük. Az apukámnak volt egy olyan mondása: „Senki nem a barátom, és mindenki a barátom.” Vagyis ő is mindent egyedül akart megoldani, nem kereste senki segítségét, barátságát.
Én is szeretem a magányt. Már gyerekként is előfordult, hogy egyedül akartam a babámmal játszani. Amikor szegény öcsém jött, hogy ő is játszani akar, elküldtem azzal, hogy ő lesz a férj, és menjen el dolgozni. Sajnos ez a fajta gonoszság vagy önfejűség, hogy én a magam útján megyek, még most is bennem van. A magány kisgyerekkoromban főleg unalom formájában jelentkezett. Ezt az olvasás oldotta fel kilencéves koromtól. A társtalanság viszont korán kínozni kezdett, már tizennégy-tizenöt évesen. Nem tudtam elképzelni, hogy én valaha párra találok, noha szerettem volna. Kétségbeesett és szerencsétlen kimenetelű kísérleteket tettem. Sem emberként, sem nőként nem tudtam eléggé becsülni magamat, ezért sok méltatlan szituációba kerültem, és még jobban elmélyült a magányom. Ez azután egy halállal fenyegető betegséghez vezetett huszonegy éves koromban. Úgy tűnt, nincs segítség. De mégis volt, az életmentő műtét sikerült. A lábadozásom idején mélyült el a barátságom Líviával, aki gimnazista koromban lett a barátnőm. A betegség után megváltozott az életem. Utólag úgy látom, akkor már nagyon közel voltam Istenhez, de ezt még nem tudtam így megfogalmazni. Attól kezdve könnyebben, de könnyelműbben is éltem, ami megint csak magányos helyzeteket teremtett.
Mindig nagy érzelmekre vágytam. Azt hittem, ez előfeltétele a jó párkapcsolatnak. Sikerült is egyszer nagyon szerelmesnek lennem, de az a kapcsolat zűrös véget ért. Huszonhét éves koromban ismertem meg a férjemet. Nem voltam belé őrületesen szerelmes, de nagyon jól éreztem vele magam. Számomra a magány megszűnt egészen addig, amíg a gyerekekkel kapcsolatos problémák elő nem jöttek, amiket nekem is gyakran egyedül kellett megoldanom. Akkor még nem tudtam vezetni, nagyon elszigeteltnek éreztem magam a kis faluban, ahol élünk, és sajnos túlságosan nagy felelősségként éltem meg a gyereknevelést is. Ez a görcsösség a kapcsolatunkat is megrontotta időnként, akkor újra éreztem a magányt.
Adj hálát!
Rájöttem, nem szabad elvárnom magamtól, hogy ne szenvedjek a magánytól. Rossz, ha elhitetjük magunkkal, hogy keresztényként nem lehetünk magányosak. Nem szeretjük kevésbé az Istent, ha szenvedésként éljük meg ezeket a helyzeteket. A szenvedés az életünkhöz tartozik, ahogy Jézushoz is hozzá tartozott. Nem megszabadulni akarunk tőle, hanem elfogadjuk.
Lívia: Megszabadulni akarunk, de ha nem megy, azt elfogadjuk.
Mária: Nyilván nem keressük a szenvedést, de tudomásul vesszük. Úgy érzem, nem szabad a magányt, a szenvedést a bűnösség érzete felé elvinni, hanem inkább az elfogadás és hálaadás felé kellene törekednünk.
Beszélgess Istennel, értékeld magad helyesen, és légy szabad!
Lívia: Próbálom összegezni, amiről beszéltetek. Sok magány-fajtára mondtatok példát. Ami közös és fontos: az Isten-kapcsolat mind a társkeresésben, mind a magányos helyzetek elviselésében. Tudatosítanunk kell, hogy nem vagyunk egyedül, még akkor se, ha úgy érezzük. A magányt is kitöltheti az Istenre figyelés, az Istennel való beszélgetés. Úgy tűnik, hogy ez egy kulcs – csak nem mindenkinél működik olyan egyszerűen, hogy beletesszük a zárba, és elfordítjuk. Akár biztonságérzetet ad, akár teljes gyógyulást, akár csak megerősödünk tőle, de mindenképpen támasz.
A másik fontos tanulság: ahogy az emberi és női önértékelésünk a helyére kerül, elsimulnak vagy megoldódnak a problémák, sokkal könnyebben megtaláljuk a társunkat is. Érdemes az önértékelés oldaláról közelíteni a magányt!
Elhangzott még, hogy a görcsös akarást el kell engednünk. Meg kell szabadulnunk ettől a béklyótól, ami idegessé, szorongóvá és feszültté tesz! Csak akkor tudunk igazán nyitni mások felé.
A cím alatti kép: Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett (1818 körül)
Kölnei Lívia
Tweet