Talita Edinburgh-ban – Hol a kolbász-kerítés?
Arról volt szó, hogy van egy ország, amelynek egyszerű megérteni és beszélni a nyelvét, ahol az emberek mind kedvesek, becsületesek és segítőkészek, ahol könnyen és jól meg lehet élni – Viki szeptember óta Edinburgh-ban tanul.
Kedves Rózsaszínű Álom!
Azért írok, hogy a tudomásodra hozzam, valami félreértés történhetett. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor először találkoztunk, nem erről meséltél.
Mikor a nagymamámnak segítettem keresni a pénzt a fiókban, hogy meg tudja venni a gyógyszereket, mikor arról meséltek nekem, milyen jó életünk volt Angliában, amikor kicsi voltam, mikor kiközösített az osztályom hatodikban, mikor a szüleim veszekedtek velem és büntettek – persze minden ok nélkül –, mikor ünnepnapnak számított, ha tíz deka szalámit tudtunk venni a párizsi helyett, akkor még nem erről meséltél.
Arról volt szó, hogy van egy ország, amelynek egyszerű megérteni és beszélni a nyelvét, ahol az emberek mind kedvesek, becsületesek és segítőkészek, ahol könnyen és jól meg lehet élni.
Azért jöttem ide, és hagytam otthon kevés, de biztos lehetőségemet, mert azt ígérted, Te, kedves Rózsaszínű Álom, hogy itt sokkal több és jobb lehetőség fog a nyakamba borulni.
Ezzel szemben nem vártak munkáltatók tucatjai, egymást taposva a reptéren mesésebbnél mesésebb állásajánlatokkal, senki nem kért még autogramot tőlem az egyetemen, vagy jött volna oda hozzám az ebédlőben csillogó szemekkel, csak hogy bemutatkozhasson, sőt, a szobámnak csupán a bérleti díja kelti egy kacsalábon forgó palota érzetét.
Nem tetszik továbbá, hogy a buszok itt is késnek, hogy a boltban itt is fizetni kell az ételért, és hogy az utcán itt is bele lehet lépni a kutyakakiba.
Ezúton szeretném a szemedre vetni, kedves Rózsaszínű Álom, azt is, hogy éjszakába nyúló történeteid során elfelejtetted közölni, hogy ha ide költözöm, nem fogom tudni bármikor felhívni a barátaimat, hogy fussunk össze valahol a városban, és üljünk be egy cukrászdába, hogy nem lesz lehetőségem minden nap megölelni az anyukámat, és hogy a reggeli Túró Rudimról is le kell mondanom.
Ezen kívül, arról sem volt szó, hogy újra meg kell tanulnom, mi hol van, és hogy juthatok el oda, sem arról, ha nem vigyázok, itt is tudok rossz környékre tévedni.
Arra is elfelejtettél figyelmeztetni, hogy reggel itt is nehéz felkelni, hogy az édes kis lelkemet itt is védenem kell, mert a csalódás ugyanúgy fáj, hogy a cipő itt is fel tudja törni a lábamat, és hogy a pizza itt is meg tud égni a sütőben.
Arról pedig végképp nem szóltál, hogy a belváros itt is egy káosz, bár állítólag itt villamos-vonal épül, nem a négyes metró. (Nekem azért gyanús…)
Nincs ínyemre az sem, hogy a homlokomra itt is a legrosszabbkor ül ki a pattanás, hogy itt is le tudok betegedni, hogy a hajam itt is kócos lesz, hogy nincs lehetőségem megsértődni az apukámra, amikor megpaskolja az oldalamat, mondván „jó húsban vagyok”, és hogy a billentyűzeteken a z és az ipszilon fel vannak cserélve.
Kedves Rózsaszínű Álom, nyomatékkal szeretnélek felkérni, csinálj valamit ezzel a valóságnak csúfolt izével, és váltsd be az ígéreteidet!
Üdvözlettel:
Egy naiv rajongód
Edinburgh, 2012. február 15.
Veresegyházy Viktória
Tweet
Hozzászólások
A diófa mindenhol csak diófa.
Eszembe jutottál Viki 🙂