Tangóra hangolva – Szabad a tánc
Március 21-én mutatják be a mozik a Tango libre – Szabad a tánc című francia-belga-luxemburgi filmdrámát. A rendező, Frederic Fonteyne divatos témához nyúlt. Hajlamos vagyok elhinni neki, hogy az argentinok mind tangóznak, hisz a napokban kiderült, még Ferenc pápa is szereti ezt a táncot.
A tangó vitt be a moziba. Régóta érdekel ez a tánc, sőt, már próbálkoztunk is vele – egyelőre nem sok sikerrel, de az újrakezdés szinte hetente felmerül a férjemmel folytatott beszélgetéseinkben.
Már a mi első tangóóránkon is elhangzott a klasszikus mondat: A tangó nem egyszerűen egy tánc, annál sokkal több! Az érdeklődők számából arra lehet következtetni, hogy ez az „annál sokkal több” sokakat foglalkoztat.
De mi is (lehet) ez? Szubjektív gyűjteményem: a férfiasság és a nőiesség keresése, átélése, bizonyítása; szenvedélyeink és vágyaink felszínre juttatása; kapcsolatunk, konfliktusaink, harcaink táncban megélése. Nahát, ezekkel a dolgokkal nekünk ma Európában van épp elég bajunk!
Bizonyára ezért olyan sok a tangófilm. Számomra is a sokadik. Mert, ugye, az első Az utolsó tangó Párizsban – amit eddig még nem sikerült túlszárnyalni: Marlon Brandónak nagyjából mindent el lehetett hinni. Az Egy asszony illatata, Al Pacino „vakvezetésével”, felejthetetlen. Aztán a kedves olasz Tangó és tulipán is jó, Bruno Ganz is hiteles, bár a szívtipró szerepein mindig csodálkozom. És persze, a franciák is próbálkoztak: Tétova tangó, hősiesen végignéztem, és az jutott eszembe, hogy lehet, a tangó nem való minden nemzetnek, nem való mindenkinek.
Most a Szabad a tánc forradalmi módon megváltoztatta az elképzeléseimet. Ebben a filmben ugyanis mindenki tangózik! A börtönőrtől kezdve az érzelmileg sebzett ápolónőn át az elítéltekig. Ők csak igazán!
A helyszín Belgium, Liege. Alice (Anne Paulicevich), az ápolónő, aki két elítélt férfi felesége/kedvese, egy argentin tangó órán megismerkedik Jean-Cristophe-fal (Francois Damiens), a börtönőrrel, aki szintén – és nyomban az első tánc után – beleszeret. Bonyodalom. A két börtöntöltelék közül a rámenősebb és féltékenyebb Fernand (Sergi Lopez), amúgy birtokon belül lévő férj elhatározza, közbelép. Hogy megmutassa, ő a jobb pasi, tangózni akar tanulni az argentin raboktól. A börtönben az argentin klán először valamilyen ármányt sejt a szándék mögött, de végül a vezérük, egy pocakos, de mégis vonzó macsó elkezdi a tanítást.
Ebből a forgatókönyvírói ötletből születtek meg a középszerű sztori széktámlához szegező jelenetei: a rabok – fiataltól idősig, a legrondábbtól a leghelyesebbig, a legelvetemültebb arcútól a legszelídebbig, a fogatlantól a sebhelyesig, a lengyeltől a franciáig: tangózni kezd! Döbbenetes, felemelő, sírni valóan szép pillanatok! Ezért érdemes bemenni a moziba! Brueghel képei elevenedtek meg, mert valahogy flamand ez a film inkább, nem francia…
Tango libre – Szabad a tánc. Színes, feliratos francia-belga-luxemburgi filmdráma (2012) Rendező: Frédéric Fonteyne; forgatókönyvíró: Philippe Blasband, Anne Paulicevich; operatőr: Virginie Saint-Martin.
Szereplők: François Damiens (Jean-Christophe); Anne Paulicevich (Alice); Sergi Lopez (Fernand); Jan Hammenecker (Dominic); Zacharie Chasseriaud (Antonio)
Persze itt is látjuk a francia film elmaradhatatlan képkockáit: a szereplők – érzelmeikbe belebonyolódva – hazaérnek, majd hosszú percekig látjuk őket félhomályos szobájukban, villany világította retró berendezésű konyhájukban, amint lógó karral, lehajtott fejjel hallgatnak. Esetleg bagettet majszolgatnak, kávét főznek, cigarettára gyújtanak, mozdulatlan tizenöt éves aranyhalat etetnek. Lassan kihagynám már ezeket a perceket. Itt is van elhanyagolt kamasz gyerek – mintha nem is lenne már másmilyen nyugaton –, aki a maga útját járja, veszélyben az identitása, az élete, aki üres óráiban titokban pisztollyal játszadozik. Akit szeretnek, de aki mégis útban van, idegesítő, felesleges, akivel nem tudnak mit kezdeni a felnőttek, akinek két apja van, mégis végtelenül magányos.
Ritkán látjuk filmen, hogy a vallon-flamand ellentét valóban hétköznapi dolog. Ez a film példát ad rá. Valószínűleg élesebbet, mint amit én a fordítás alapján ki tudtam venni. A börtönőr egyértelműen flamand. („Hogy is van a csiga flamandul?” – kérdezi az egyik férfi a másiktól, jól hallhatóan.) Sápadt, élettelen, inkább sajnálatot kelt, szerencsétlenül mozog, szinte szó szerint folyik a nyála Alice-ért. A férj, Fernand ezzel szemben pocakos vagány, igazi déli típus, aki mindig feltalálja magát. A szerető, Domi (Jan Hammenecker), megint egy „nem francia”, érzékeny húskolosszus, inkább feladja a harcot, mintsem cselekedne.
És ott a szexualitás: az ezzel kapcsolatos kusza vágyakat nincs, ami rendezze, s lassan az sem biztos, hogy a férfiak nőkre (a nőre) vágynak-e egyáltalán. Sok sejtetés, ingoványos terület: az egyik jelenetben például a szexi ruhában, tizenöt éves fiával táncoló anya Vermeer van Delft festményeinek bizarr titkait idézi.
A színészek jók, a zene – a tangóhoz méltóan – kiváló, a képek emlékezetesek. A miliő meglepően hiteles: lepattant, örök feszültséggel terhes börtön. A mellékszereplők pedig, sőt, a statiszták talán a legjobbak. Honnan szedtek ennyi férfit, aki ilyen nagyszerűen tangózik?
Múlt kedden láttam a filmet, még a pápaválasztás előtt. Akkor nem gondoltam még, hogy az utóbbi esemény eredménye különös megvilágításba helyezi filmélményemet. Ferenc pápa naponta több dologgal is meglep bennünket. Vaskeresztet hord arany helyett, bakancsban jár a piros pápai cipő helyett, hihetetlen közvetlenséggel teremt kapcsolatot a hívekkel: ölelés, puszi, a gyerekek fejét megsimogatja. Gyalog közlekedik, menzán eszik. És azt is olvastam róla, hogy szereti a tangót.
Lehet, hogy van mit tanulnunk az argentinoktól?
Kóczián Mária
Legutóbbi filmkritikáink:
A vadászat – Pedofil-bélyeg és ártatlanság
Anna Karenina – Színház az élet?
Tweet