Távozz, Sátán!
A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. Ezt Péter apostol meg is tapasztalta. A legrafináltabb kísértések ugyanis azok, amelyek emberi gondolkodás szerint logikusak.
“Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled! Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (Mt 16,21-23)
Ez az igeszakasz fordulópont az evangéliumokban. Amint az elején olvassuk, ettől kezdve jelenti ki Jézus a tanítványoknak, hogy mi fog vele történni Jeruzsálemben. A tanítványok nem erre számítottak. Közvetlenül igénk előtt ismeri fel és vallja meg Péter, hogy kicsoda valójában Jézus: nem csupán nagy tanító, próféta, hanem a megígért Messiás. Jézus a vallástételt nem tagadja, sőt isteni kijelentésnek tulajdonítja Péter szájából. A tanítványok boldogok, hiszen tanúi lehetnek, hogy a nép régi vágya beteljesedik. Ebbe az örömbe szól bele Jézus szenvedéseinek jövendölésével. A tanítványok messiásképébe ez a szenvedés nem illett bele, Péter ezt nem is rejti véka alá. Ez eddig érthető is, de mit kezdjünk Jézus kemény válaszával?
A Bibliában a tanítványság sorsközösséget jelent. A tanítványok együtt éltek a mesterrel, így jóban és rosszban osztoztak vele. Erre utal az elhívási történetekben elhangzó követés kifejezés is, amit nyugodtan vehetünk szó szerint, hiszen vándorlás közben a mester ment elöl és a tanítványok utána. Miért fontos ez?
A görög szövegben egy érdekes és első hallásra furcsa dolgot olvasunk. Jézus nem azt mondja, hogy távozz tőlem, hanem azt, hogy távozz (vagy menj) a hátam mögé. Itt ugyanis pontosan arról van szó, hogy Péter kilépett a tanítványok (a követők) sorából, és egy másik utat akar Jézusnak mutatni. Péter a tanítványok helyéről tehát a mester helyére lépett. Azt akarja, hogy Jézus kövesse őt egy olyan úton, ami elkerüli az imént megjövendölt szenvedéseket. Jézus felismeri a Sátán célját, aki folyamatosan el akarja őt téríteni a megváltó kereszthalál elszenvedésétől, és nem is Pétert feddi meg, hanem a Sátánt. Az isteni igazságosság megnyilvánulását látjuk itt. Jézus soha nem azonosítja az embert a tőle származó kísértéssel vagy az általa elkövetett bűnnel. Akármennyire is Péter szájából hangzanak el ezek a szavak, Jézus mégsem neki tulajdonítja a kísértést.
Ennyire könnyen szólhat a Sátán egy emberen keresztül? Ne úgy gondoljunk Péterre, mint a Sátán szócsövére, vagy valakire, akit megszállt az ördög és most rajta keresztül beszél. Nem erről van szó. Péter nem megszállva, hanem meggyőzve lett. A legrafináltabb kísértések ugyanis azok, amelyek emberi gondolkodás szerint logikusak. Itt is erről van szó. Péter a Kísértő által könnyen meggyőzhető volt arról, hogy a szenvedésnél biztos van jobb megoldás – ezt mondta el Jézusnak. Baj ez? Szerette, féltette Jézust. A szeretet, a féltés, a szenvedés elkerülése miért baj? Ezek minden más helyzetben abszolút pozitív és humánus gondolatok. Mi a probléma?
Az, hogy Istennek más a terve. Az, hogy bár a szándék Péter részéről nemesnek látszik, mégsem ez a helyes út. Jézusnak szenvednie kell, mert Isten szerint nincs más lehetőség a megváltásra. Ma is sokan sokféleképpen, kényelmesebb, humánusabb módokon is el tudják képzelni a megváltást, de mindez csak a péteri kísértés. Isten szerint ugyanis egy megoldás létezett:
“Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.”
Jorsits Attila
Forrás: Teológiablog
Tweet