Tényleg van élet a válás után? – 1. rész
Elhagyatottnak éreztem magam. Fájt az is, hogy válás után néhány barátunk elutasított, és az sem esett jól, hogy rájöttem, olyan társadalomban élünk, amely hagyja, hogy elhagyjanak. De sebem mélyén az a félelem is ott lappangott, hogy más vagyok, mint a többi, hiszen nekem nem sikerült.
Ennek már tíz éve, mégis mélyen megérintett az a lelkigyakorlat, amelyet az Emmánuel Közösség tartott egyedülálló szülőknek február első hétvégéjén.
Amikor leszállok a Csörsz utcai megállónál, szállingózni kezd a hó. Vajon merre lehet az utca, ahol az Emmánuel Közösség egyedülálló szülőknek tart lelkigyakorlatot? Valaki útbaigazít, más valaki engem szólít meg: „Nem tudja, hogy merre van a Táltos utca?” De, én is épp odamegyek, mondom. Bemutatkozunk. Emőke harmincas éveinek vége felé jár, és válópere még folyamatban van. Nincsenek véletlenek, konstatáljuk, és együtt lépünk be a Szent Kereszt Templom plébániájának hátsó bejáratán.
Sütik az asztalon, Emőke kávét kér, én teáznék, de hideg. Kérésemre Jakab, egy szakállas hatvanas, aki egyébként az ebédet (paprikás krumpli) is jegyzi, megmelegíti.
– Köszönöm – kortyolgatom hálásan, és kinézek. Egyre nagyobb pelyhekben hull a hó.
– Hát ti? – lép oda hozzánk a szőke hajú Csilla, aki most segítőként van jelen. Ő három éve négy gyerekkel maradt egyedül, de egyáltalán nem látszik szomorúnak.
Beszélgetni kezdünk, amit Csaba csengője szakít félbe.
Dicsőítéssel kezdünk. Zoltán gitározik, Csilla és Célia (aki Bea középső lánya) tiszta hangja kitűnik a többieké közül. Állunk, mert Bea szerint így jobban hallja az Úristen az énekünket. A dalokat megszakítja egy-egy szabadon elmondott ima. „Sokszor baromian nem tudok mit kezdeni veled, Uram, annyira magamba zuhanok, és csak sírok az ágyamban, amikor a gyerekek már alszanak. Nem látok semmi kiutat. Egyedül kelek, egyedül fekszem, úgy érzem, az életemnek nincs értelme. De tudom, hogy te akkor is velem vagy. Kérlek, segíts, hogy ezt minden nap tudatosítsam!”
Dicsőítés után magunkról beszélgetünk, pontosabban Bea tart előadást arról, milyen iszonyúan rosszul érezheti magát az ember, ha elhagyják, ha megszűnik az a valami, amit úgy hívnak: életünk kerete. Nemcsak volt házasok vannak köztünk, de olyanok is, akik sohase kötötték össze életüket papíron. Elvileg özvegyek is szoktak lenni, most épp nincsenek.
Tedd le a múlt batyuját
– mondja Bea, és azt magyarázza, hogy ebben a csomagban valószínűleg benne van az elhagyatottságunk és az a fájdalmunk, hogy válás után sokszor elutasítanak a közös barátok. Meg az értetlenkedés is, hogy olyan társadalomban élünk, amely hagyja, hogy elhagyjanak. De sebünk mélyén az félelem is ott lappanghat, hogy más vagy mint a többi, hiszen nem kér belőled az, akit szeretsz.
– Meg lázongok is, hogy mindez miért pont velem történt. Kerülni kezdem az embereket, nehogy újabb sebet kapjak – folytatja az előadó, aki három kicsi gyerekkel maradt egyedül külföldön, igaz ennek már 27 éve. Akkor úgy érezte, hogy nem ér semmit, hiszen kudarcot szenvedett.
– A gyerekemnek nem tudok teljes családot adni, ezért bűntudat gyötört, hiszen nincs mosolygós, vidám édesanyjuk. Azt gondoltam, ettől kezdve boldogtalanul kell élnem. Öngyilkos nem akartam ugyan lenni, de szerettem volna köddé válni, egyszerűen nem létezni.
Nemcsak Bea, de mások is teherként élik meg a mindennapokat. Magyarországon közel félmillióan éltek egyedül gyerekekkel az utolsó, hét évvel ezelőtti felmérés szerint. Ha jók a statisztikák, évente több mint harmincezer válás történik, tehát valószínűleg azóta ez a szám növekedett. Ezekben az egyszülős családokban közel hétszázezer gyermek élt akkoriban. Őket is zavarhatja a biztonság hiánya. A szülőket inkább az anyagi gondok nyomasztják, de félnek a gyerekek jövője miatt is, és riasztónak tűnik számukra az örök magány perspektívája. Sokan felveszik az erős szülő álarcát.
A gyógyulás döntés kérdése
Én csak azon gondolkozom, miközben nézem a sok vagányan szép külsejű nőt és a helyes férfiakat, hogy hová lett az a sok lelkesedés, szeretet és érzelem, amivel az itt jelenlévők valószínűleg besétáltak a templom ajtaján hófehér ruhában vagy fekete öltönyben, házastársuk karján, néhány évvel ezelőtt. Seb lett belőle, életük legnagyobb sebe. Sokan a fájdalom elől a tévé elé menekülnek, vagy egyfolytában filmet pergetnek. Elképzelik, mi lenne, ha mégis visszajönne a párjuk. Mások egyszerűen leöntenek egy-egy felest. Vannak, akik nyugtatókon kezdenek élni, vagy jósnőkhöz sietnek.
Pedig a megoldás a szembenézésben rejlik. Nem letagadni, de nem is belefeledkezni az önsajnálatba. Megvan az ideje a sírásnak, de a nevetésnek is. Bea elmesél egy történetet a két farkasról. „Két farkas veszekszik bennünk, mondja az öreg indián a kisunokájának. Az első farkas az irigység, az önzőség, a szomorúság, a harag, az alacsony önbecsülés. Másik farkas a hit, a bizalom, a könyörületesség, a jóság, a szeretet, a megbocsájtás.
– Nagypapa, melyik fog győzni?
– Amelyiknek enni adsz!”
A gyógyulás tehát döntés kérdése. Isten minden pillanatban jelen van, zárja a mondandóját Bea. Felöltözünk, és bemegyünk a templomba. Szentségimádás következik. Isten jelenlétében megtörténnek a dolgok, csak hagyni kell, hogy működjön. Jézus gyógyító szeretete. Engedni őt működni, de nem követelni, és nem akarni.
Konkoly Edit
Az Emmánuel Közösség honlapja:
http://www.emmanuel.hu/
Folytatjuk.
2. rész: Tényleg van élet a válás után? – 2. rész
Tweet