Tolsztoj a megbocsátásról
“Pierre már régen ismerte ezt a történetet, Karatajev – csak őneki – elmondta vagy hatszor ezt a históriát, de mindig különös, boldog érzéssel mondta el. Bármilyen jól ismerte is Pierre ezt a történetet, mégis odafigyelt, mintha valami újat hallana, mert az a csendes elragadtatás, amelyet elbeszélés közben szemmel láthatóan érzett Karatajev, őrá is átragadt.”
A Háború és béke (1865-68) egyik főhőse, Pierre Bezuhov gróf a franciák fogságába kerül, és 1812 októberében a visszavonuló bonapartisták foglyok tömegével együtt magukkal hurcolják. Társai között van Platon Karatajev, az egyszerű orosz paraszt, akinek óriási hatása van Pierre-re. A foglyok embertelen körülmények között élnek, legyengültek, sokan megbetegednek, köztük Karatajev is. De a mélyen hívő ember szörnyű betegsége ellenére, amikor éjszaka láza alábbhagy, fogolytársainak meséli egyik kedves történetét. Másnap, mivel nem tud tovább vonulni, a franciák agyonlövik.
“Ez a történet egy öreg kereskedőről szólt, aki istenfélő, erkölcsös életet élt családostul, és egyszer egy gazdag kereskedőtársával Makarijhoz indult.
A két kereskedő megszállt egy fogadóban, mind a ketten elaludtak; másnap a kereskedő társát halva találták; valaki megölte és kirabolta. A véres kést is megtalálták az öreg kereskedő párnája alatt. A kereskedőt elítélték, megkorbácsolták, és kiszakították az orra lyukát (így tartja a rend – mondta Karataev), aztán kényszermunkára száműzték.
– Hát, kedves barátom (…), eltelik vagy hat esztendő, vagy tán még több is az óta az eset óta. Él- éldegél az öreg a katorgában. Beletörődik a sorsába, ahogy kell, nem tesz semmi rosszat. Csak arra kéri az Istent, vegye magához. Jól van. Éjszakánként össze-összegyűltek a fegyencek, ahogy mi, köztük az öreg is. Arra fordult a szó, ki mi miatt szenved, mit vétett az Isten ellen. Kezdték mondani, ez egy embert ölt meg, az kettőt, emez gyújtogatott, amaz csak megszökött katonáéktól, szóval bűne nincs. Kérdik aztán az öregtől is: hát te miért lakolsz, öreg? Én, kedves barátaim, azt mondja, csak a magam meg az emberek vétkeiért bűnhődök. Mert én nem oltottam ki senki életét, a máséhoz ujjal se nyúltam, inkább még ruhát adtam a szűkölködő felebarátaimnak. Én, édes barátaim, kereskedő voltam, nagy vagyonom volt nekem. Így meg így – sorolja tovább. El is mondta nekik rendre, hogy esett a dolog. De én magam miatt nem búsulok. Úgy látszik, meglátogatott az Isten. Csak egy a bánatom, azt mondja, sajnálom az én öreg páromat meg a gyerekeket. Ríva is fakadt rá az öreg. Hogy, hogy nem, de ott volt köztük az az ember, aki megölte kereskedőt. Hol történt ez, öreg? Mikor, melyik hónapban? Mindent sorra kérdett. Megsajdult a szíve. Odament az öreghez és ezen módjára a lábához esik. Énmiattam sínylődtél itt, öreg, azt mondja. Én követtem el azt a tettet; én tettem a fejed alá a kést, mikor aludtál. Bocsáss meg nekem, öreg, az Istenre kérlek.
Karatajev elhallgatott, boldogan mosolygott, és a tűzbe bámulva megigazgatta a fahasábokat.
Azt mondja az öreg: bocsásson meg tenéked az Isten, mert mi mindnyájan gyarlók vagyunk, lakolok most én a magam vétkéért is. És ő maga is keservesen sírva fakad. Mit szólsz hozzá, sólyommadaram, és arcán egyre fényesebben ragyogott az elragadtatás mosolya, mintha abban rejlene az egész történet veleje, amit most készül mondani –, mit szólsz hozzá, sólyommadaram, a gyilkos jelentkezett a hatóságnál. Én, azt mondja, hat ember életét oltottam ki (mert nagy gonosztevő volt), de ezt az öreget sajnálom a legjobban. Ne senyvedjen tovább énmiattam. Amit vallott, papírra tették, azt az iratot aztán rendje-módja szerint elküldték. De hát sokáig tartott, amíg egyik hatóság a másiknak írogatott, még a cár elébe is eljutott a dolog, csak akkor tettek igazságot. De végre-valahára megjött a cár parancsa: ki kell engedni a kereskedőt, kárpótolni kell annyival, amennyit a törvény kiszabott rá. Megjött a papíros, kezdték keresni az öreget. Hol az az öreg, aki ártatlanul szenved? Mert írás jött a cártól. Kezdik hát keresni. – Karatajev álla megremegett. – De az Isten már előbb megbocsátott neki, meghalt. Úgy biz’a, sólyommadaram – fejezte be Karatajev, és szótlanul mosolyogva sokáig nézett maga elé.
Nem maga az elbeszélés, hanem a történet titokzatos értelme és az a lelkes öröm, amely Karatajev arcán ragyogott, valahányszor elmondta ezt a történetet, meg ennek az örömnek titokzatos jelentősége – ez töltötte most el valami homályos, boldog érzéssel Pierre lelkét.”
Tolsztoj Háború és béke. Európa Könyvkiadó Budapest 1979, IV. kötet, 159-160. oldal
Tweet