Törvény, tradíciók és Jézus
A Törvény célja nem az üdvözítés, hanem az elveszett voltunkra való rávilágítás és a Krisztushoz vezetés.
„Akkoriban Jézus a tanítványaival együtt egy gabonaföldön ment keresztül. A tanítványok éhesek voltak, ezért kalászokat téptek le, és a gabonaszemeket eszegették. Történetesen éppen szombat volt. Amikor a farizeusok ezt meglátták, így szóltak Jézushoz: „Nézd csak, mit tesznek a tanítványaid! A Törvény szerint szombaton ezt nem lenne szabad!”
Erre Jézus ezt kérdezte tőlük: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor ő és a kísérői megéheztek? Bement Isten házába, és embereivel együtt megette az Istennek felajánlott szent kenyereket! Pedig ezeket a Törvény szerint sem neki, sem a kísérőinek nem lett volna szabad megenniük, csak a papoknak. Vagy nem olvastátok a Törvényben, hogy szombatonként a papok a Templomban nem tartják be a szombatra vonatkozó parancsot, de mégsem vétkeznek? Igazán mondom nektek: nagyobb van itt a Templomnál! Ha megértettétek volna, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot«, akkor most nem ítéltétek volna el azokat, akik semmi rosszat nem tettek.
Mert az Emberfia úr a szombat ünnepe fölött is”. (Mt 12:1-8)
Jézus korában több rabbinikus iskola létezett és a zsidó vallásnak több „felekezete”, melyek merően másként értelmezték Isten Törvényét, az akkori Bibliát. A szadduceusok például nem hittek az angyalokban vagy a feltámadásban, voltak, akik azzal kapcsolatban jutottak extrémen különböző meggyőződésre, hogy milyen okokból engedélyezett a válás, a farizeusok pedig csúcsra járatták a Törvény legszigorúbb értelmezését részletes, mindenre kiterjedő parancsolataikkal. Természetesen mindannyian Isten Igéjére hivatkoztak érveik alátámasztására és heves vitába szálltak a magukétól eltérő értelmezések képviselőivel. Mindenki meg volt győződve saját álláspontja igazáról.
Aztán jött Jézus és meglepő dolgokat művelt és tanított: szisztematikusan, szándékosan és látványosan áthágta a farizeusok szombatnapra vonatkozó törvényeit (ld. fenn); tisztátalan embereket érintett meg szándékosan, amik miatt a Törvény szerint Ő maga is tisztátalanná, sőt vétkessé vált, ami miatt nyilvános bűnvallást és áldozatbemutatást kellett volna tennie; fennhangon elítélte a farizeusok gondolkodásmódját és gyakorlatát, miszerint súlyos, elviselhetetlen terheket helyeztek az emberek vállára parancsolataikkal, melyeket ők maguk sem tudtak betartani; halált érdemlő bűnöst oldozott fel; bűnöket bocsátott meg, amire csak Istennek volt felhatalmazása; és úgy általában egész máshogy értelmezte és tanította Isten Törvényét. (Arról nem is beszélve, hogy Istennel tette magát egyenlővé.) Emberi szemszögből, a kor bibliaértelmezése alapján, Jézus többszörösen halált érdemelt. Isteni szemszögből azonban természetesen Neki volt igaza, és minden bizonnyal sokkal jobban értette Isten Törvényét, szándékait és szívét, mivel Ő maga volt az emberbe bújt Isten, nemcsak Isten igéjének a forrása, hanem egyenesen maga az Ige.
Felmerül hát, sőt ordít a kérdés: hogyan szakadhatott Isten népe gondolkodásmódjában olyan messzire Istentől, hogy amikor eljött közéjük, nem ismerték fel, sőt annyira félreértették Őt és a Törvényt, hogy Isten Törvényére hivatkozva halálra méltónak ítélték, és kivégeztették, mint egy megátalkodott bűnözőt?
A Törvény szelleme
Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy Ő nem eltörölni vagy érvényteleníteni jött a Törvényt, hanem betölteni és érvényre juttatni, tehát nem a Törvénnyel volt a baj, hanem azzal, ahogy Isten népe és annak vezetői értelmezték azt, illetve félreértették annak szellemét és célját. Bújták Isten Igéjét, mert azt gondolták, hogy abban van az élet, de amikor előttük állt szemtől-szemben, nem ismerték fel.
Az egyik dolog, amit elvétettek azon törekvésük közben, hogy a Törvény Igéjének tökéletesen megfeleljenek, hogy elfeledkeztek arról vagy nem értették meg, hogy a Törvény van az emberért, nem pedig az ember a Törvényért. Az emberi körülmények és szükségletek adott esetben felülírhatják a Törvénynek való ész és szív nélküli engedelmességet. A fent idézett történetben Jézus Dávidra hivatkozva szereli le a farizeusok ellenvetését: Dávid megette a szent kenyereket, amiket a Törvény szerint csak a papok ehettek meg. Ugyanabban a fejezetben Dávid egyébként hazudik a főpapnak, majd Isten népe ellenségeihez menekül, ahol miután rájön, hogy nem tárt karokkal várják, őrültnek tetteti (hazudja) magát, hogy megmeneküljön. Istent pedig úgy tűnik, ez kicsit sem zavarja, ahogy a szent kenyerek elfogyasztása a jelek szerint Jézust sem. Bezzeg a farizeusok biztos gondolkodás nélkül megkövezték volna! Azt hiszem érthető, hogy a farizeusokat megdöbbentette Jézus hozzáállása, hiszen még a mi homlokunkat is összeráncolja egy kicsit a dolog. A farizeusok (ahogy néha mi is tesszük) elvesztek a Törvény betűinek az erdejében és elvétették annak szellemét. Isten Törvényének az alapja ugyanis a szeretet: Isten szeretete és az emberek egymás iránti szeretete. Jézus törvényértelmezése emberbarát és nem emberellenes volt, és állandóan akkor került összeütközésbe a farizeusokkal, amikor ők a Törvénynek való engedelmesség hevében végiggázoltak az emberen, csak hogy vakon engedelmeskedjenek értelmezésüknek, áthágva a Törvény szellemét és lényegét: a szeretetet. Úgy vélem, sajnos nem kell sem térben, sem időben túl messzire mennünk, hogy az ehhez hasonló farizeusi hozzáállást megleljük az egyházban. Sőt, elég csak néha a tükörbe néznünk.
A Törvény célja
A másik dolog, ami miatt a farizeusok és a kor írástudói tévedésben voltak, már nem annyira kézenfekvő, sőt Jézus haláláig és feltámadásáig elrejtett titok volt, és csak Pál apostol idejére vált teljesen érthetővé. Ez pedig a Törvény célját illeti. A Törvény célja és feladata ugyanis nem az, hogy üdvözítse az azt megtartókat, hanem hogy megtanítson valami fontosat nekünk saját állapotunkat illetően, mégpedig azt, hogy bűnösök vagyunk, akik képtelenek megtartani Isten Törvényét.
Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik. (Rm 3:20)
A farizeusok több száz parancsolatukkal azt érték el, hogy a Törvényt külsőleg megtartható szabályrendszerré silányítsák. A Törvény külsőleges megtartása azonban semmivel nem tette jobbá szívük állapotát (meszelt sír szindróma), amiben sokkal inkább a halál és gyűlölet uralkodott, mint az élet és szeretet, ugyanakkor sikeresen kialakított bennük egy hamis megigazultság-érzést, amely abban nagy segítségükre volt, hogy mindenki másnál jobbnak gondolják magukat. Ezt az állapotot Pál apostol utólag kárnak és szemétnek nyilvánította.
A Törvény rehabilitálása
Jézus a hegyi beszédben két egymással összefüggő dologban rehabilitálta a Törvényt: egyrészt rávilágított, hogy a Törvény tiltásai nem pusztán a külső cselekedetekre vonatkoznak, hanem abban segítenek, hogy ráeszméljünk, a külső cselekedetek a szívünk romlottságából fakadnak (így lesz gyilkossággá a harag, és házasságtöréssé a kívánság), így még ha külsőleg meg is felelünk neki, a szívünkben vétkesek maradunk. Másrészt visszaemelte a Törvényt a teljesíthetetlen kategóriába, amikor azzal zárja a hegyi beszédet, hogy “legyetek tökéletesek, ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Bummm. Aki meg szeretne felelni a Törvénynek, annak Isten tökéletességével kell rendelkeznie, ennél kevesebb nem elég.
Amikor tehát Jézus azt mondja, Ő nem eltörölni jött a Törvényt, hanem betölteni, annak kettős jelentése van: egyrészt, hogy Ő (és Rajta kívül senki más) megtartotta a Törvényt, soha sem vétkezve; másrészt érvényt szerzett a Törvénynek úgy, hogy az a valódi funkcióját töltse be: szembesítsen minket, hogy el vagyunk veszve és megváltásra szorulunk.
Az írott Törvény azonban az egész emberiséget a bűn rabságába zárta, hogy a megígért örökséget kizárólag a Jézus Krisztusban való hit által kaphassák meg azok, akik hisznek benne.
Mielőtt azonban elérkezett ez a hit, a Törvény őrzött bennünket, és egészen addig raboskodtunk, amíg Isten meg nem ismertette velünk az eljövendő hitet. Így tehát Krisztus megérkezése előtt a Törvény volt a Krisztushoz vezető nevelőnk. Azóta viszont már hit által válhatunk Isten számára elfogadhatóvá. (Gal 3:22-24 EFO)
A Törvény célja tehát nem az üdvözítés, hanem az elveszett voltunkra való rávilágítás és a Krisztushoz vezetés.
Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek. (Rm 3:31)
Tanulságunkra
Természetesen ez egy nagyon összetett téma, amit még sok oldalról lehetne (és kell) vizsgálni, amire itt nincs idő. Ami miatt erről az egészről írtam az az, hogy nagyon fontos, hogy tanuljunk a farizeusok hibáiból, mert a történelem azt mutatja, hogy sajnos újra és újra elkövethetjük azokat.
Egyrészről, újra és újra félreérthetjük Isten Törvényének a célját és funkcióját. A Törvény sohasem volt és sohasem lesz Isten eszköze a mi üdvözítésünkre, hanem Isten tükre, ami folyamatosan rávilágít megváltásra szorultságunkra. Ha bármely szinten be tudjuk tölteni a Törvényt, az nem a mi érdemünk, hanem Isten újjászülésének és Szelleme bennünk létének gyümölcse. Félelemmel és rettegéssel kell kimunkálnunk üdvösségünket, tudva, hogy az nem a mi érdemünk, hiszen Isten az, aki munkálja bennünk az akarást és a véghezvitelt. Jaj nekünk, ha megszentelődésünk bármely gyümölcsét önmagunknak tulajdonítjuk! Istené minden dicsőség, dicsekvésnek, önmagunk vállon veregetésének nincs helye.
Ennél azonban talán még fontosabb, hogy mi megértsük azt, amit Jézus számon kér a farizeusokon: “Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot!”. Sokszor előfordult a történelem folyamán, hogy évszázadok vagy évezredek hagyományához és bibliaértelmezéséhez való ragaszkodás miatt az Egyház ártatlan emberek szenvedését vagy halálát okozta, vagy asszisztált hozzá, ezzel áthágva épp annak a Törvénynek a leg-lényegét, amelyet oly buzgón igyekezett betartani vagy betartatni.
Fontos, hogy amikor korunk nagy kérdéseivel és kihívásaival megküzdünk, legyen bennünk annyi alázat, hogy megkérdőjelezzük igazunkat az isteni szeretet mérlegén, nehogy Istenért való nemes harcunkban végül Isten ellen küzdőknek bizonyuljunk, ahogy a farizeusok tették. Ezt tetten érni nem magától értetődő és egyszerű feladat, és én ugyanúgy beleeshetek ebbe a hibába, mint bármelyikünk. Úgy vélem, hogy a bibliaértelmezésünket minden korban engednünk kell felülbírálni a testté lett Igének, aki maga a szeretet.
Balogh Attila
Forrás a re : valve blog
A szerző korábbi írásai a Talitán:
Nagypéntek misztériuma: a Fiú magánya
Tweet