Talita

Túlélés

Tapasztalatom szerint a masszív, élő és virágzó közösségek mindig eggyel több tagot számlálnak, mint ahány ember hozzájuk tartozik. Istent is tagnak tekintik. A széthulló közösségekben elfelejtenek Istennel szóba állni.

Nincs rémesebb emberi tulajdonság, mint a nyájszellem! – borzongott kollégám, amikor a Parlament előtt épp a politikailag számára ellenszenves tömeg tüntetett.

Elgondolkoztam azon, amit mondott. Tényleg olyan szörnyű a nyájszellem? Nem szeretem a tömegrendezvényeket, de néha elmegyek olyan koncertre, ahol velem együtt több ezer ember akarja hallani élőben ugyanazt az énekest. Nyájízlés? Attól függ, milyen színvonalú művészről van szó. Én persze hiszem, hogy kiváló, és ugyanezt vallják velem együtt a jelenlévő tömeg tagjai is. Azután vége a koncertnek, és mindenki egyszerre akarja elhagyni a termet. Csürheszellem lesz úrrá a pár perce még emelkedett lelkületű közönségen.

A nyáj-magatartás legkönnyebben a divatban érhető tetten, de idetartozik a valóvilág/bigbrother jelenség is. Úgy tűnik, a nyájszellem valóban az emberiség mételye. Pontosabban az önálló gondolkodásra lusta emberekből álló tömeg, akit/amit gátlástalanul kihasználnak a politikusok és a reklámszakemberek.

Kollégám persze elsősorban a politikai nyájszellemre célzott. Az emberek befolyásolhatóságára, megtévesztettségére az ellenkező oldalon, felelős tisztánlátására az ő oldalán. Ezzel már nem értettem egyet, mert tapasztaltam, hogy mennyi egyéni meggondolás, családi neveltetés és főleg érzelem határozza meg, ki hová adja a szavazatát. Persze van itt is nyájnak nevezhető csoport: akik csak a pillanatnyi (anyagi) érdekeik alapján voksolnak, vagy éppen azért, mert a főnök is oda tette az ikszet, és nem ildomos tőle eltérni.

A nyájszellem egyik legriasztóbb megnyilvánulása, amikor egy népvezér iránti rajongás tartja egyben a nyájat. Csakhogy az már nem nyáj, hanem falka, ahol az alfahím (vagy alfanőstény?) irányítja a csoport életét. A helyes irányítás, a céltudatosság tétje nagy: a hatásosság, az élettér biztosítása. A helytelen irányítás nem csupán vezércserével jár, hanem a falka megroppanását is okozhatja. Ugyanez lehet a tragikus következménye annak is, ha kiderül: az alfát csak a puszta hatalomvágy vezérelte, ésszerű meggondolások nélkül.

Nemrégiben komolyzenei hangversenyen jártam. Az Anima Musicae nevű kamarazenekar adta elő Csajkovszkij Vonósszerenádját. Tizenkét remek, fiatal zenész játszott a színpadon. Játékukból magabiztos összeszokottság áradt. Nemcsak zeneileg jelentett sokat a koncertjük, hanem szellemileg is: az ő példájuk által egyszerre találtam magam szemben a nyájszellemmel, a falka szellemiségével és a közösséggel.

Ez a tizenkét fiatal alárendelte egyéniségét a közösségnek azért, hogy együtt valami magasabb rendűt alkothassanak. Mozdulataik zavarba ejtő egyformasága látszólag semmiben sem különbözött a birkanyáj egy irányba mozdulásától. Alárendelték magukat a „falkavezér” (művészeti vezetőjük) irányításának is – holott egészen biztos, hogy karmester nélkül, egymással egyenrangúan is el tudták volna játszani a darabot. A biztosabb és hatékonyabb zenélés érdekében mégis elfogadták egy vezető irányítását. Mindaz, amit a koncerten nyújtottak: a tehetségük, gyermek- és kamaszkoruk sok-sok gyakorlással töltött órája, a lemondásaik, a zene és a társak iránti alázatuk, az örömük és a muzsika iránti szeretetük összeadódott, és félórára feltámasztotta Csajkovszkij géniuszát abban a teremben. Vagyis az egyszerre mozduló, egyet akaró közösség csodát tett.

Talán mégsem a nyájszellem az emberiség legnagyobb ellensége. A falkaszellem se a legnagyobb veszély, ami ránk leselkedik. Azt hiszem, inkább eredendő magányunk burkát kívánjuk áttörni, amikor ízlésünknek vagy gondolkodásunknak megfelelő közösségekbe lépünk vagy sodródunk. Vállaljuk, hogy együtt mozdulunk a nyájjal, sőt a falkavezér döntéseit is elfogadjuk. A közösséghez tartozás nem ment fel a józan ész és a belső lelkiismeret parancsai alól. Nem jelentheti a tudatosság feladását, de összeférhetetlen a függetlenség- és hatalomvággyal.

Tapasztalatom szerint a masszív, élő és virágzó közösségek mindig eggyel több tagot számlálnak, mint ahány ember hozzájuk tartozik. Istent is tagnak tekintik. A széthulló közösségekben elfelejtenek Istennel szóba állni.

A nyáj, a falka és leginkább a közösség a túlélésünket szolgálja. Kevés öntörvényű remete marad életben a sivatagban, a dzsungelben vagy a városban – és ők se bírják sokáig.

Kölnei Lívia