Talita

Újra szoknyában!

Szeretek nő lenni. Még akkor is, ha ez a század sem örül a nőknek, legalábbis nem mutatja ki. Igaz, vannak jogaim, fizethetek én is adót, sőt tizennyolc éves koromtól szavazhatok mind az országgyűlési, mind a helyhatósági választásokon.

Nem úgy, mint 1907-ben született nagyanyám, aki csak huszonnégy éves korától szavazhatott, és csak akkor, ha hat évig egy helyben lakott, és írt, olvasott bármely hazai nyelven. Nagyanyám élhetett a szavazati jogával, hiszen írt, olvasott szerbül és magyarul, lévén Törökkanizsán született, és állítólag olyan szépen hegedült, hogy abba bele lehetett szeretni. Nagyapámat mindenesetre elbűvölte a hosszú szoknyás, barna hajú lány hegedűvel – feleségül is vette. Annak ellenére, hogy nagyanyám amolyan megesett lány volt, tizenhat évesen világra hozta első fiúgyermekét. Nem baj – legyintett nagyapám, aki bár cipésznek tanult, értette a muzsikát. Aki így tud hegedülni, annak minden megbocsáttatik.

Nagyanyám több mint hálás volt, a frigyből még hat egészséges gyermek született. Boldogságukat nem érintette a numerus clausus törvény azon paragrafusa sem, amely korlátozta a felvehető nők létszámát a felsőoktatási intézményekben. Nagyanyám nem gondolt egyetemre, és valószínűleg azon sem rágódott sokat, hogy a döntéshozó intézményekben tekinthetjük-e külön érdekcsoportnak a nőket. Pedig nyilván nap mint nap tapasztalta, hogy más az érdeke, mint az urának, hiszen mindkettőjüknek más volt a feladata. Ő „csak” családösszetartó volt, mosott, főzött, takarított, konyhakertet művelt, s esténként, ha maradt ideje és kedve – hegedült.

Mindezt azért mondom el, mert egy legutóbbi felmérés szerint a magyar nők végzik a legtöbb házimunkát európai társaikhoz viszonyítva. Ráadásul ezt magától értetődőnek tartják, derült ki a Népességtudományi Kutatóintézet munkatársainak kutatásából. A kutatók Magyarországot, Oroszországot, Franciaországot, illetve Németországot elemezve vizsgálták a házimunkára fordított időt, és az ezzel kapcsolatos előítéleteket. Kiderült: a magyar nők az otthoni feladatokból 3,3-szor nagyobb részt vállalnak, mint a társuk. (A magyarokat az orosz nők követik, majd a franciák. A legkevésbé háziasak a németek.)

A múlt század közepéig a polgári társadalmak szigorúan elhatárolt mozgástereket hoztak létre. A közszféra, a tulajdon és a politika szinte kizárólagos birodalma a férfiaké, a magánszféra a nőké. A nemzetközi polgári nőmozgalmak Európában a XIX. század utolsó két évtizedében nagyjából egy időben jöttek létre, sőt sok ideológiai és politikai hasonlóságot is mutattak. Ezek a mozgalmak politikai, oktatási, szakmai jogok megszerzéséért folytattak harcot.

Bizonyos tekintetben sikeres volt a harc, hiszen ma már nekem mint nőnemű unokának mindent lehet. Házat takarítani Húsvét előtt, vagyis porszívózni, ablakot tisztítani, felmosni, sütit sütni, mosni, keményíteni abroszt és függönyt, mert az úgy szép, majd teregetni, a tiszta ruhát leszedni és kivasalni, szekrénybe pakolni, és eljárni dolgozni. Ez jut eszembe, amikor váratlanul betoppanok egy barátnőmhöz, hogy a férfi – női munkamegosztásról kérdezzem.

– Tudod, mi az igazság? – fakad ki a nagytakarítás közepette. – A férfiak azt csinálják, amihez kedvük van, mi, nők meg azt is, amihez nincs.

Majd kicsit higgadtabban kifejti, hogy náluk mindketten pénzt is keresnek, és otthon is dolgoznak.

– Nagyon nem szeretem azt a kifejezést, hogy a férfi „segít” a házimunkában, hiszen együtt termeljük a mosatlant, az asztalon a maradékot, a szennyes ruhát, vagyis úgy igazságos, hogy az „eltüntetésében” is együtt vesszük ki a részünket.

Együtt. Ez az a szó, amiért egy másik barátnőm, Éva, egy nagyáruház hajdani pénztárosa egy kis faluba költözött, fricskát mutatva a női egyenjogúságnak. Itt az asszonyok és férfiak a hagyományos paraszti életet élik, mint régen Száron is.

Visnyeszéplakon a nők kertet művelnek, sajtot készítenek, szőnek, ruhát varrnak, vagy búzát őrölnek, kenyeret sütnek, délben ebédet főznek. A férfiak vályogot vetnek, az állatokkal és a nagyobb kerttel foglalkoznak, vagy méhészkednek, lovat patkolnak, bőrös munkákat végeznek, fát vágnak. Reggel együtt esznek, s utána amolyan ráérősen, mint a nagyapám anno, ballagnak a dolgaik után. Ebédre hazajönnek, sőt, egy órát delelnek is. Igaz, nem keresnek sok pénzt, hanem csak az éppen szükségeset. Visnyeszéplak lakóinak nagy része azt gondolja, hogy a fogyasztói társadalom nem tart örökké. Ebben a katolikusok lakta faluban vállalt szegénységben, pontosabban egyszerűségben élnek az emberek. A nők és kislányok szoknyában járnak, hajukat hosszúra növesztik, varkocsba, vagy kontyba tűzve viselik. Az asszonyok haját kiengedve csak a férjük láthatja.

– Míg ide nem költöztünk, csak farmerben jártam. De itt mindenki szoknyát visel, mára én is megszerettem. Más a tartása a nőnek szoknyában – mondja Éva és kihúzza magát. Táncházba készülünk. Derekára egy hosszú, kockás simul.

Immár távol Visnyeszéplaktól eszembe jut anyám, aki már munkahelyen is dolgozott. Este mindig kimerült volt, tévét csak apám nézett. Persze azt is tudom, hogy sok nőtársam szereti a munkáját, és „megőrülne” csak otthon. Ez derült ki abból a beszélgetésből is, amit az egyik szári fodrászüzletben folytattunk. A fiatalabb vendégek bizonygatták, ők szeretnek „kint” is dolgozni. Igaz, nem mindig könnyű reggel fél hatkor elindulni, és este fél hétre hazaérni, de megbecsülik őket, ami jó érzés. Meg hát nem is tudna a család egy keresetből megélni.

Nem vitatkozom. Amikor hazaérek, megkeresem a nagyanyámtól régen kapott szoknyát. Ha a dereka nem is, a hossza még jó lesz.

Konkoly Edit