Újratalálkozásom Csontváryval – Szubjektív elemzés egy leendő művészetterapeuta szemszögéből
Ezt a nyarat sokakhoz hasonlóan mi is itthon töltöttük. Utazási céljaink egyike volt Pécs, ahol újra ellátogattunk a Csontváry Múzeumba. – Varga Tímea írása.
Lehetnék közhelyszerű, és mondhatnám, akárhányszor újra nézem Csontváry képeit, mindig mond valami újat, de ez nem igaz. A kép, vagy bármilyen más mű, vagy akár a Biblia inkább csak akkor szól hozzánk másként, csak akkor mond újat, ha mi is máshogy fordulunk hozzá. Amíg tudjuk, tudni véljük, miről szól a már unásig ismert kép vagy szöveg, addig néma marad, hisz minek szóljon, ha mi magunk süketek vagyunk. Most viszont valóban többet és mást mutattak a képek nekem, mint korábban.
Első lépések Csontváryhoz
Csontváryval való első találkozásom gyerekkoromra esik, amikor még tíz éves sem voltam, és művészeti naplót kellett készíteni az iskolában. Ez egy hetekig, talán hónapokig tartó gyűjtőmunka volt, ami egészen elvarázsolt. Rengeteg képes újságot hozott nekem anyukám ehhez a feladathoz, és ekkor ismertem meg többek közt Csontváry különleges hangulatú képeit is. Még nem tudtam megfogalmazni, miért tetszik, de magával ragadott már akkor is. Hosszú ideig olyasmiket dadogtam, hogy tiszták a színei és a formái. De éreztem, hogy ez a megfogalmazás sántít, mert láttam más festőktől olyan képeket, melyeknek tisztábbak voltak a színei és formái, mégsem hatottak rám. Később arra gondoltam, talán azért tetszik annyira, mert ezt az embert ugyanaz foglalkoztatja, mint engem, ugyanaz vonzza, mint engem, ugyanazok a jelentőségteljes tájak ejtik rabul, mint engem. Úgy tűnt, az Isten, a Hegyek, a Vizek és a Fény a fő témái, helyszínei pedig a Tátra, Jajce, Mosztár, a Mediterráneum, a Közel-Kelet. Csupa olyan hely, ahol a természet egy monumentális, erőtől duzzadó darabja, vagy a több évezredes kultúra szinte összesűríti számunkra mindazt, ami fontos, mindazt, amit keresünk: a Teljességet.
A művészetterapeuta szemszögéből nézve
Korábbi érzéseim, gondolataim, tapasztalataim Csontváry képeivel kapcsolatban megmaradtak, de kiegészültek. Most a leendő művészetterapeuta szemével is nézek. Ebből a szemszögből négy képet szeretnék kiemelni, összehasonlítani, melyek keletkezési sorrendben a következők: Esti halászat Castellammareban (1901), Castellammare di Stabia (1902), Római híd Mosztárban (1903) és a Tengerparti sétalovaglás (1909). Mind a négy kép egyik fő motívuma a víz.
A művészetterápiának az az irányzata, amit tanulok, Jung pszichológiájára épül elsősorban. Nagyon fontosak benne a képi szimbólumok, legyen szó akár álmokról, álmokban szereplő képekről, akár a fantáziavilág képeiről, akár a valamilyen technikával megalkotott képről, mely sohasem csupán egy külső látvány ábrázolása, hisz az alkotó személyiségén átszűrődik a külső kép; észlelését befolyásolja belső világa. A freudi szemlélettel ellentétben Jungnál ugyan nincsenek rögzített szimbólumok, hisz a képeknek van saját, személyes tartalmuk – egy és ugyanazon dolog mást jelent két különböző embernek -, a víz mégis egy egyetemes szimbólum. Jelenti a tudattalant, számunkra is ismeretlen belső világunkat, mely tudatos énünk komplementere, kiegészítője; és jelenti az érzelemvilágunkat, melyet tudattalanunk erőteljesen befolyásol, mely tud kiegyensúlyozott lenni, mint a tükörsima víz, és tud vadul elborítani minket, mint a fékezhetetlen ár, vagy akár le tud húzni, mint egy örvény. A tudat és a tudattalan határa nem merev, a cél az, hogy minél többet tudatosítsunk a tudattalan rétegekből (minél jobban megismerjük önmagunkat), de fontos az egyensúly. Ha elbarikádozzuk magunkat a tudattalan világunktól, önmagunk előtt is titkoljuk jelenlétét, az hosszútávon diszharmóniához ill. őszintétlen élethez vezet, ha pedig túlságosan meglazul a gát lényünk e két fele közt és betör a tudattalan a tudatba, akkor egyszerűbb esetben is elvesztjük ítélőképességünket, meggondolatlanul, érzelmi felindulásból hozunk döntéseket, mert nem látunk tisztán, érzelmeink elhomályosítanak bennünket.
Egy másik, egyetemessége okán könnyen értelmezhető szimbólum a sötétség és világosság párosa, ami (egyebek mellett) a tudat és tudattalan párosa. Az említett képeken tehát elsősorban a víz és a sötétség-világosság párosára szeretném felhívni a figyelmet.
Esti halászat Castellammareban – a tudattalan vonzásában
Számomra szinte új volt a Esti halászat Castellammareban c. festmény. Hiába tudom, hogy láttam már, hisz nem egyszer megfordultam Pécsett ebben a múzeumban, valószínűleg ez a kép eddig nem szólított meg. Talán mert nem áll központi helyen, vagy talán mert több hasonló témájú képe is van Csontvárynak, és azok erősebben hatottak rám. Most viszont hosszú ideig nem engedett tovább. Megbűvölten néztem a baloldalt ívben húzódó színes tengerparti házak fényét, fényességét, és vele szemben a nyugodt, de sötét ismeretlenséget: a tengert, és a mögötte húzódó hasonlóan sötét és ismeretlen hegyet. Számos más értelmezési lehetőség helyett nekem itt és most ez a tudat és tudattalan, fény és sötétség, ismerős és ismeretlen ellentétét jelentette. És ami még vonzotta a szememet, azok az apró figurák a kép baloldalán. Talán gyerekek, akik egymás kezét fogják, a legelső húzza a többit a víz felé, a hátul lévők pedig visszafogják, visszatartják a sort, ill. a legelső figurát, aki mindkét kezét előre nyújtva iramodna a víz felé – ha tehetné. Mutatja ez a tudattalannak a sokszor ellenállhatatlan vonzását, valamint az óvatosságot, amit tanúsítani célszerű vele szemben. Azt gondolom, vonzotta a festőt a mélység, az ismeretlenség, önnön mélysége, de megóvta magát a tudattalanja betörésétől, talán éppen az segítette ebben, hogy megfestette ezt a képet.
Castellammare di Stabia – tajtékzó víz, nyugodt part
A helyszín ugyanaz, csupán a nézőpont más és az időpont, hisz itt nappal van. Központi témája az erősen hullámzó tenger, mely hányja-veti a hajókat – a hullámzó, kontrollálhatatlan érzelmek, szenvedélyek, melyekkel szemben oly sokszor vagyunk tehetetlenek, kiszolgáltatottak. Ezt az értelmezést támogatja a háttérben működő vulkán, mely a vízhez hasonlóan hatalmas erőt képvisel. A tajtékzó víz és a nyugodt part közt itt éles a határvonal, szükség is van rá. A tudat vigyáz a határra, a tudattalan, ill. a háborgó érzelmek nem áraszthatják el a tudatot, ahogyan a víz sem a szárazföldet. A part menti házak mozdulatlanul, határozott párhuzamosokkal és merőlegesekkel őrködnek a kép jobb fölső térfelén a hullámzó víz felett. A fegyelem és tudatosság vonalai egyenesek, szabályosak, színei sárgák és pirosak (kettejük keveréke, a narancs épp a tenger kékjének ellentettje); a vad szenvedély vonalai görbék, színe pedig a kék. Ennek a képnek párhuzama jelenik meg a Szentírásban akkor, amikor Jézus a háborgó tengert lecsendesíti (uralja).
Római híd Mosztárban – fal, korlát, határ és híd
Mindig is nagy kedvencem volt a kanyargós türkizes színű Neretva folyóval és a mecsetekkel, melyek ugyanúgy hirdetik Isten nagyságát és az ember istenvágyát, mint a mi templomaink. De most ez a kép is mondott újat, illetve mást, mint korábban. Miközben ültem a festmény előtt, mely az egyik fal közepén kapott helyet, arra lettem figyelmes, nem is a képet nézem, hanem csupán a kép egy pontját, pontosabban a kép legfényesebb pontját, a bal alsó sarkát, ahol egy fal és egy korlát van. Élesek, egyértelműek a vonalak, a korlát árnyékot vet a napsütésben. Miért ilyen fontos ez a fal és ez a korlát? Most is csak azt tudom mondani, vigyáz a tudat, megmaradjon annyi határ közte és a tudattalan közt, ami szükséges. Se több, Se kevesebb, épp csak amennyi szükséges. Itt azonban nem a vízben látom és sejtem a tudattalan ábrázolását, hanem a folyó jobb partján, melyet a titokzatos, sejtelmes fényű hegy ural. A világosság pedig, ami a tudat megjelenítője, a bal partot uralja. Itt a köztük lévő folyó a határ, amint a görögöknél is a Sztüx folyó a határ az alvilág és az élők világa közt. És ami a fontos, az a híd: azaz megvan az összeköttetés a tudat és a tudattalan világa közt, és a kettő közt harmónia, egyensúly van. Talán részben ezért tart fogva minket (engem legalábbis) öntudatlanul is ez a kép.
Tengerparti sétalovaglás – nyugalom, kiegyenlítődés
A negyedik festmény, amit kiválasztottam, egyben a festő utolsó befejezett műve. A tenger nyugodt, a határ a víz és a part között nem éles, azaz nincs gát; itt nincs is rá szükség. A parton az emberek szintén nyugodtak, ahogy a cím is mondja, sétalovagolnak. Nincs feszültség, nincs belső kényszer, nincs emésztő vágy. A hullámok eddigre kisimultak.
Ha egy fejlődési ívet szeretnénk követni, akkor azt látjuk, az első képen (Esti halászat Castellamerében) a víz fele szaladó és az őt visszatartók közt még ott a feszültség. A festő kézben tartja pszichéjét, talán épp a festéssel, de erre szüksége is van. Az ugyanezen a helyszínen készült második kép a hullámzó tengerrel még erősebben tanúskodik a pusztítani is képes belső erőkről, melyeket kordában kell tartani. A Római híd Mosztárban már elcsitultabb, de még érzékelhető rajta a fény és árnyék ellentéte, illetve a fal és korlát szükségessége. Az utolsó képre végre megérkezik a harmónia, a megnyugvás, kiegyenlítődés.
Ezt követően Csontváry felhagy a festéssel, és egyes források szerint pszichéje az őrület felé tart, azaz a tudattalan elárasztja a tudatot, a víz a rendezett szárazföldi tájat; ami azonban már nem jelenik meg alkotásban. Ha megjelent volna, talán az alkotás folyamata újrarendezte volna belső világát, megfékezte volna romboló belső erőit…
Most azt gondolom, értem végre, miért szeretem Csontváryt, ugyanakkor remélem, hogy később lesz még alkalmam újra máshogy tekinteni a festményeire, hogy azok újabb arcukat mutathassák meg nekem.
Varga Tímea
Fotók: Klausz Péter
Festészetről a Talitán:
A sztori dicsérete – siker a Kieselbach Galériában
Egy kiállítás meglepő képei – Vonzások és változások
Varga Tímea írásai a Talitán:
Úton a tökéletesedés felé – Dr. Koronkai Bertalan összegyűjtött írásairól
Tweet