Talita

Utazás gyerekekkel – öröm vagy rémálom?

Fiam 16, lányom 13 éves. Az unokatesók, barátok gyermekei, keresztgyerekek hasonló korúak, vagy csak egy kicsit kisebbek. Baráti körünk legfiatalabb csemetéje ötéves lesz. Mostanában öröm az utazás gyerektársaságban! De nem volt ez mindig így!

Azzal kezdődött, hogy fiam négy és féléves koráig minden éjjel felébredt, és persze bennünket is felébresztett. A túlélésre játszottunk tehát akkoriban, kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy utazgassunk. Annál is inkább, mert lányunk, aki nagyszerű alvó és tündérien nyugodt baba volt, egyszerűen nem bírta az utazást.

Nem beszélve az első évek költözés jellegű pakkjairól! Mi mindent kellett vinni! Pelenka, mert ki tudja, kapható-e ott, bébikoszt, mert ki tudja, hogy tudok-e majd főzni, hordozható rácsos ágy, mert másban nem tudtak elaludni, és persze a „rongyikák”, amiket a szájukba tömtek, szagolgattak, maguk alá gyűrtek, hogy megteremtsék maguknak az otthonosságot! Természetesen a „rongyika” volt a pótolhatatlan, arra kellett a legjobban figyelni, nehogy otthon maradjon!

Andris 15 hónapos volt, amikor először elutaztunk vele. Jó érzékkel egy nomád táborba vittük az izgő-mozgó, mindenre kíváncsi, járni tudó, babakocsiról hallani sem akaró gyereket. Sivatagi hőség, sátor, tábortűz, fürdés lavórban, köröskörül a rét, tele hangyával, darázzsal, pókkal, csúszómászóval – és ki tudja még mivel, ahogy azt akkor anyai szívem aggodalmasan feltételezte. Rémálom volt. Azt már megszoktuk, hogy éjjelente felébred, de a táborban nemhogy felébredt, de utána minimum egy órán keresztül szívszorítóan sírt. Persze, ez nem csak bennünket, szülőket érintett, hanem az egész tábort. Az éjszakai műsornál talán csak az volt a rosszabb, amikor reggel a még gyermektelen barátaink sajnálkoztak és próbálták kitalálni, mi baja is lehet a fiunknak.

Miután Andris egyre kimerültebb lett a kialvatlanságtól, nappal is egyre több baleset érte, majd már nappal sem tudott lepihenni, így mi is kezdtünk összeomlani. Végül egymásra néztünk a férjemmel, pánikszerű gyorsasággal összepakoltunk, és a tábor közepén hazamentünk. Otthon csodálatosnak találtuk, hogy az életünk újra alapjáraton van.

Ezután sokáig az egynapos kirándulások jelentették – mindannyiunk számára megnyugtatóan – a kikapcsolódást.

Lányunk tízhónapos volt, amikor egy gyerekbarát szállodába merészkedtünk velük a Balatonfelvidékre – március elején, nagymamával felszerelkezve – mondván, így lesz a férjemmel módunk egyszer-kétszer kettesben is kimozdulni valahová. Szerencsére már a második nap tettünk egy kirándulást Szigligetre. Mire hazaértünk, Verának már 39 fokos láza volt. Gyors átállás üdülő szülőről ápoló szülőre: borogatás, simogatás, nyugtató dalolgatás csaknem egész éjjel. Miután így, sőt gyógyszerrel sem ment le a láza a harmadik nap sem, a közeli kórházba vittük, ahol persze az orvos hülyének nézett minket: miért nem hoztuk előbb, miért nem prizniceltük, és szülők vagyunk mi egyáltalán? Annyi hasznunk azért volt a kórházból, hogy kiderült, „csak egy vírus”. Mindenesetre most is a gyors hazamenekülést választottuk. Amint hazaértünk, Vera sokkal jobban lett.

Ezután sokáig nem utaztunk, megint csillagtúraszerűen nyaraltunk – otthoni főhadiszállással. Megérte, valójában az ember a saját ágyában pihen a legjobban. Csak arra kell figyelni, hogy reggel a strand helyett semmiképpen ne a fűnyírást vagy a befőzést, vasalást válasszuk.

Rájöttünk arra is, hogy csapatban jobb nyaralni. Néhány év múlva az unokatesókkal és szüleikkel évről évre egy alföldi kisvárosba jártunk egy-egy hétre nyaranta. Kis távolságok, elfogadható árak, kiváló termálfürdő, vidéki népzenei fesztivál – és persze az otthonosságérzet a gyerekeknek. „Ugye, idén is megyünk?” – kérdezgették már tavasszal. És nem unták meg. Úgy látszik, az ismerős és ismeretlen aránya is fontos lehet ahhoz, hogy a gyereknek biztonságérzete legyen, jól érezze magát.

Amikor 7-8 évesek lettek, újra elkezdtünk velük sátorozni. Igazi életelemük lett az egyhetes természetbe olvadás. Bírják a meleget, a hideget, az esőt. Meredek hegyoldalakat másznak meg, különleges növényeket gyűjtenek, kézműveskednek nálam ügyesebb barátainkkal, napjában többször megfürdenek a forrásban – csak mert az olyan jó –, bográcsban főznek, tűzifát gyűjtenek, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy egy hétig a földön kell aludni. Nem félnek a hangyáktól, darazsaktól, pókoktól és egyéb csúszómászóktól – na, jó, egy kicsit félnek ettől-attól, de semmiképpen nem annyira, mint én.

Észrevétlenül lettek kamaszok. Egyszerre azon kaptuk magunkat, hogy már számolni kell az éveket, hányszor akarnak majd még velünk nyaralni. Míg kicsi korukban mindig azon mesterkedtünk a férjemmel, hogyan tudnánk néhány napot kiügyeskedni magunknak, hogy kettesben menjünk valahová, ma már minden egyes velük töltött napnak örülünk. A készülődésnél is alig van velük dolog: már kicsi korukban engedtem nekik, hogy maguknak pakoljanak. Egy papírlapra felrajzolták a ruhadarabokat, és mellé írtuk, hogy hány kell belőle. Összeszedték szépen, és közösen raktuk be a bőröndbe. Mára teljesen önállóak ebben, már ellenőriznem sem kell, hogy mindent beraktak-e.

Az utóbbi években sikerült eljutnunk velük többször a tengerhez, és egyszer Olaszországba is. Nagy élmény volt. Törekedtünk arra, hogy mindenki jól érezze magát. Ne tengjenek túl a kulturális programok – azt egyébként mi, felnőttek sem bírjuk igazán –, jusson idő a fagyizásra, strandolásra, és az egyszerű, „cél nélküli” bámészkodásra is. Ez nagyon bejött.

Idén is megyünk a baráti társaságunkkal nomád táborba a hegyekbe. Annyi a változás, hogy a gyerekek most leginkább értem aggódnak: „Anya, fogod bírni?” 🙂

Kóczián Mária

A fotók a szerző tulajdonában vannak.

Kapcsolódó cikkeinkből:

Italia, la bella! – Úti jegyzetek 1.

Italia, La bella! 2. – Velence

Horvátországi útinapló 1. – Tengerre, magyar!

Kaláka versudvar a Művészetek Völgyében