Talita

Keresztény női magazin

Utcagyerekek és a fizikai munka

benposta
Lévainé dr. Kovács Mariant, a Gyerekállam-gyerekálom valahol Kolumbiában című könyv szerzőjét régóta ismerem. Ennek ellenére meglepett realista, mégis regényszerűen izgalmas rajza a kolumbiai önszerveződő közösségektől, mozgalmakról, amelyek főképp utcagyerekeknek próbálnak segíteni.

– Hogyan kerültél Bogotába?

– 2007- ben keresett meg Mustó Péter (Jezsuita szerzetes pap, aki hosszú éveket töltött Dél-Amerikában, főképp Kolumbiában, ahol az utcagyerekek sorsán igyekezett javítani. A szerk.) hogy szeretné, ha elkísérném a forgatócsoportjukat Bogotába. A Jezsuita Stúdió filmet készített Péter atya munkásságáról, ami sok szállal kötődik az utcagyerekekkel foglalkozó szociális programokhoz. Egy nagyon sűrű hónapot töltöttünk Bogotában. Különböző programokat látogattunk, amelyek civil és/vagy egyházi szerveződésűek voltak. Az önszerveződő mozgalmak közül nem mindegyik lett sikeres.

– Meglepődve olvastam a könyvedben, hogy Bogotában jó néhány „utcagyerek-típus” létezik.

A világ nagyvárosaiban ez nem szokatlan dolog. Néhányan csak szabadidős utcagyerekek, ami azt jelenti, hogy van működő családjuk, csak szabadidejüket töltik az utcán. A másik véglet, amikor az egész napot az utcán töltik a gyerekek, nem látogatják a családjukat, bandákban élnek, ami maga után vonja a megélhetési bűnözést, vagyis a kisebb-nagyobb lopásokat, drogkereskedelmet.

Lévainé dr. Kovács Marian Szegeden született 1964-ben. Magyar-történelem- spanyol szakos tanári diplomát szerezett a József Attila Tudományegyetemen, és Janus Pannonius Tudományegyetemen. Történészként is dolgozott, jelenleg tanár. Ösztöndíjas egyetemistaként egy évig a Havannai Egyetemen tanult. Kuba után Peruban és Paraguayban is járt. Három gyermek édesanyja, férje informatikus. Egy tanyán élnek.

– Miért éppen Kolumbiában alakult ki az utcagyerekek szocializálódását segítő mozgalom?

–Nem ott alakult ki, hanem ott is létrejöttek ilyen típusú kezdeményezések, intézmények. Ezek közül csak egy a Benposta, ami Spanyolországban született meg, és onnan terjedt el többek között Kolumbiában is. A mozgalmat valójában a spanyol José Silva, egy katolikus pap indította el, aki az édesanyja házában maga köré gyűjtött 12-13 éves gyerekeket, akik dolgoztak (pl. pincérként) ahelyett, hogy tanultak volna. Az atya, mivel rokonai között voltak cirkuszosok, úgy tartotta fenn az egyre gyarapodó közösséget, hogy cirkuszi mutatványokat tanított be nekik, amit előadtak. Egyre ügyesebb és híreseb lett a társulat, többfelé hívták őket. Eljutottak Bogotába is, ahol néhány fiatalnak nagyon megtetszett az előadás. Beszélgetni kezdtek a mutatványosokkal, és miután kiderült, hogy ők együtt is élnek, elhatározták, ők is hasonlóan fognak élni. Ezek a tizennyolc-tizenkilenc éves fiatalok maguk köré gyűjtöttek utcagyerekeket, bár a hetvenes-nyolcvanas években Bogotában már gyilkosságokat is elkövettek a gyerekbandák, megfékezhetetlennek tűntek. Kolumbiában így született meg ez a mozgalom, de más irányt vett, mint Spanyolországban.

– Nálunk „lasszóval” fogják be a gyerekeket a gyerekotthonokba.

– A legfontosabb elve ezeknek az intézményeknek az önkéntesség. Megmutatják nekik, hogy van más út is, mint az utca, de nem hívják őket. A gyerek maga kéri a felvételét. Ennek fejében nagyon komoly követelmények vannak. Részt kell venniük a tanulásban, és gyakorlatilag el kell látniuk magukat. Mosnak, takarítanak, mosogatnak. Hogy mennyire fontos az önkéntesség, jól példázza az az eset, amikor gyerekkatonákat fogadtak be a Benpostába – állami támogatásért. (A Benposta Bogotá feletti hegyekben található gyerekköztársaság. A szerk.) Ezek a volt gyerekkatonák nem saját akaratukból érkeztek, így gyakorlatilag megkérdőjeleztek minden értéket, amelyen a Gyerekköztársaság alapul. Rengeteg baj volt velük, a fenntartók azt mondták, hogy bármennyire nem lesz pénzük, többé nem tesznek ilyet.

– Hogyan zajlik a „megszelídítés”?

– A Benpostában az önkéntes jelentkezés alapján való bekerülés a jellemző. Egy másik utcagyerekekkel foglalkozó programban, a Javiér de Nicoló félében például a nevelők járnak ki hozzájuk a saját életterükbe, az utcára, ahol több hónapig csak beszélgetnek velük. Később uzsonnát visznek nekik. A gyerekek előbb-utóbb rákérdeznek, hogy miért jössz, honnan jössz? Aztán a gyerekek napközben bemehetnek egy intézménybe, ahol foglalkoznak velük, és ennivalót is kapnak. Ha a gyerekek megfelelnek az ottani tanulási és nevelési elvárásoknak, kérhetik az éjszakai szállást, amit egy hónapon keresztül vehetnek igénybe. Ha ez is tetszik nekik, akkor kérhetik a felvételt. Amikor bemennek az épületben, el kell égetniük a régi ruhájukat. Ez egy szertartás, ilyenkor nevet is kapnak. Addig csak ragadványnéven szerepeltek. Érzik maguk is, hogy új élet kezdődik. Amikor elindult ez az egész, akkora hatása volt az utcagyerekre, hogy a srácok a kapu előtt könyörögtek, hogy vigyék magukkal őket a nevelők. Egy idő után átkerülnek egy másik intézménybe, amely távol van korábbi világuktól. Ott a gyerekek szakmát is tanulnak, korongoznak, szabnak-varrnak.

– Úgy tudom, a Benpostában igazi önkormányzatiság működik.

– Két generáció szerint különülnek el. 7-12 éves korig, és 12-18 éves korig alkotnak egy-egy köztársaságot. Ennek a két közösségnek vannak polgármesterei, akik az úgynevezett miniszterekkel együtt hozzák létre a törvényeket, és irányítanak. A gyerekek barakkokban laknak, ahol ágy, és fémpolcok, és WC és tusoló található. A barakkok körleteket alkotnak. Körletenként működik a rendfenntartás, közösen reggeliznek, és az azt követő mosogatást is körletenként végzik el.

– Milyen törvényeik vannak?

–Az egészségüggyel, takarítással, szabadidővel foglalkozó törvényeket hoznak. Nagyon hamar ráébrednek, hogy jogaik vannak, amelyeket gyakorolhatnak, de tudják a kötelességeiket is. Részt vettem ilyen gyűlésen is, meglepett, hogy milyen egészséges öntudattal és bátorsággal szólalnak meg, fejtik ki a gondolataikat. „Nekem az a véleményem”, vagy „Jobb lenne, ha…” Egész jól működött minden, bár néha nagyon kegyetlenek is tudnak lenni egymással. Szükséges azért a nevelők jelenléte, akik legtöbbször maguk is egykori benpostás gyerekek voltak.

– Miből él a köztársaságuk?

– Pályázatokból, nemzetközi alapítványoktól szereznek pénzt. Az elején tartottak állatokat, veteményeskertjük volt, a zöldségekkel piacra jártak. A polgárháborús időszakban védtek egy útszakaszt, hogy pénzt kaptak érte. Ruházkodásra, élelemre költenek, fűtés nincs, de áram van. Délelőttönként rendesen iskolába jártak.

– A könyvet olvasva egyre jobban becsültelek, hiszen szociográfiai pontossággal megírt alapos munka, mégis szinte letehetetlen. Több évig dolgoztál rajta. Miért szántad rá magad az írásra?

– Nem élménybeszámolónak szántam. Nagyon sok analógiát fedeztem fel a magyarországi viszonyok és az ottani helyzet között. Szeretném, ha a magyar olvasó bátorságot kapna. Nálunk az uniós szabályok szinte minden önálló kezdeményezésnek gátat szabnak. De bízom benne, hogy a könyvben leírt programok mozgósító erővel bírnak nemcsak a Benposta, de a Mafalda is, amely egy teljesen önszerveződő óvoda, vagy a Casa Estudio, ami pedig egy napköziotthon. Nálunk is egyre több a kallódó gyerek, akik nehéz anyagi helyzetben élnek. A vagyoni különbségek nálunk is egyre nagyobbak, bár itt még takargatjuk. Számomra felszabadító erejű volt az a felismerés, hogy mindenkinek ott kell jelen lennie, segítenie, ahol él. Mi, magyarok sokszor várunk, hogy az illetékes szervek majd tesznek valamit. Bár ezeknek is megvan jogosultsága, de ettől még a problémákat magunknak is kezelnünk kell. Úgy éreztem, ha sikerül szeretettel bemutatnom azt a lelkesedést, amivel ők dolgoznak, és azokat az eredményeket, amit elértek, az nálunk is elindíthat valamit.

– Hatott a szakmai és a magánéletedre Bogotá?

– Nemcsak Bogatá, de a korábbi útjaim is, például Kuba és Peru is hatott rám. Mindig is volt bennem szociális érzékenység. A pedagógia munkámban, és otthon is nagymértékben befolyásolt, hogy Dél-Amerikában másképp értelmezik a fizikai munkában való részvételt, amit nem büntetésként osztanak ki: „takarítsd ki a konyhát!”, hanem kitakaríthatod a konyhát, mert bízom benned annyira, hogy jó érzés lesz utána bemenni oda. Rád merem bízni. A Benpostában az emberi méltóság része a fizikai munka, ami a gyerek korához, adottságaihoz illeszkedik. A fizikai munkának személyiségformáló ereje van, mondom ezt egy olyan Európában, ahol a fizikai munka egyre kevésbé megbecsült. Elmondok egy példát, csak hogy értsd, hol tartunk most. Emlékszel, tél végén hullott az a nagy hó. Az iskolánknak is gondot okozott az eltakarítása. Egy gondnokunk van, aki nem győzte a munkát. Az egyik tanárnak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha testnevelés óra keretében a gyerekek segítenének. És emiatt az egyik szülő feljelentett bennünket.

– Komolyan?

– Igen, úgy vélem azért, mert a hólapát nyele fából van és az nehéz, és azt a gyerek megfogta.

 

Konkoly Edit

A könyv megrendelhető a következő címen: sedu36@gmail.com

Nyitókép: a kötet hátsó borítójáról.

Kapcsolódó cikkeink:

Maria Montessori: „Segítek abban, hogy egyedül csinálhasd.”

Abortusz – tizenöt évesen

Más világ


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162