Üzenet innen odaátra és vissza
Az őszi rendrakásban megtaláltam anyukám kesztyűjét, aki december elején lesz tíz éve, hogy elment e földi létből.
Egy igazán hívő ember számára a halál ténye nem is olyan rettenetes. Hiszen a test az, amit eltemetnek, elhamvasztanak és folyóba szórnak, amelyből már kiköltözött a lélek és a szellem, mint ahogy az ember a kesztyűből kihúzza a kezét. Az elődök sejtjeinek minden információja bennünk él tovább. Ahogy én hasonlítok az anyukámra, és ő hasonlított az ő szüleire, vagy nagyszüleire.
Nincs halál, csak a szűkebb térből, a test börtönéből való kiszabadulás, ami után már fájdalom sincs. S íme itt ez a kesztyű, az anyukám kesztyűje…
Majd az 56′-os témájú festmények között ráakadtam erre a képre:
Ez a helyszín több okból szimbolikus számomra. A szüleim kapcsolatának sorfordító helyszíne, hiszen az ötvenes évek elején egy vihar elől idemenekültek be azon a randevún, amelyiken az anyukám ki akarta adni az útját az apukámnak, néhány rossz tulajdonsága miatt. Aztán a vihar lecsillapodott és az anyukám tovább gondolta a dolgot. Felsorakoztatott jó néhány pozitív jellemvonást is a másik oldalon, aztán végül egypár lettek az ötvenes évek elején. Majd ’56-ban megszülettem én, ’60 december végén pedig a testvérem.
A háttérben levő kórházban szenderült át a másvilágra az anyai nagyapám.
A rendrakásban az apai nagyanyám kis fésülködőtükrének – melyről korábban már meditáltam egy blogbejegyzésben – fiókjában megtaláltam az édesapám öreg “brifkóját” és benne az esküvői képüket és jegygyűrűiket.
S ma reggel erre a tükörre sütött rá a héten először az eddig esőfelhők mögé rejtőzködő Nap, és saját különbejáratú házi szivárványt varázsolt a szobám falára.
Így üzenünk mi már néhány éve egymásnak innen odaátra és vissza…
Antalffy Yvette
Tweet