Vajon kinek a hőse? – Toldi a Pestiben
Telt házzal, nagy sikerrel megy a Pesti Színházban a Toldi, s ennek csak örülhetünk: klasszikusaink is képesek a hódításra. Arany János felező tizenkettesei beleégtek az emlékezetünkbe. Na de miért lehet ma aktuális egy kötelező olvasmány?
A darabot monodráma formájában vitte színre Paczolay Béla, akit reklámfilmesként ismerhettünk meg, majd filmrendezőként dolgozott. Ebben az évben a Vígszínházban nevéhez fűződik a Rockfesztivál 40 ill. a Lumpáciusz Vagabundusz című Heltai-opusz videóinak elkészítése is.
A monodráma nem könnyű műfaj: a kiváló szövegmondású, ha éppen nem is daliás, de keménykötésű Csőre Gábort két zenész és animáció segíti a színpadon. A zene hangsúlyozottan távolságot tart mind Arany, mind a Toldi történelmi idejétől (14. század), elektronikus gitár, dobok, mai, fémes hangzás. A duó, Barabás Béla és Galántai Zsolt mindvégig megőrzik flegma különállásukat, hideg – számomra gyakran már túl hideg – profik látszatát keltik, akiknek a szereplés mintha csak pénzért végzett hakni lenne: Jó ellenpont ez Csőre Gábor szenvedélyes játékához.
Az animáció (Csáki László) hol gazdagabb népi motívumokkal, hol csak jelzés értékű, máskor műszaki rajzszerű ábrákkal teremt hátteret az eseményeknek, jelez szereplőket, old meg olyan problémásabb jelenetet, mint pl. a farkasokkal való harc a nádasban. A megelevenedő események mintegy képernyőn jelennek meg. A mai színház vissza-visszatérő eszköze a filmszerűség, ld. pl a Romeo és Júliát a Vígben vagy a János vitézt a Nemzetiben. Mindenesetre biztos, hogy ez az eszköz közelebb hozza a színpadhoz az elektronikus kütyükkel igen szoros kapcsolatban lévő fiatalabb generációt.
És lehet-e más célja egy rendezőnek, aki Arany Toldiját viszi színre, ezt a mindannyiunk számára ismert művet? Már alsó tagozatban kötelező memoriter az előhang két versszaka, hatodikban az egész művet megismerik a gyerekek, majd tízedikben már a Toldi estéjével is össze kell hasonlítaniuk. Kötelező olvasmány – sokak számára rossz hangzású kifejezés. Van tehát előismeret és előítélet bőven, ami a befogadását segítheti, ill. akadályozhatja.
A díszlet egy lepattant budapesti buszmegálló graffitikkel, padokkal, esőházzal. Az élet útjának egy időtől elvont, kiemelt helyeként értelmezhető, szerepét leginkább az előadás elején tölti be, majd számomra kissé feleslegessé válik – lehetnénk akárhol, akármilyen mai térben.
Az előadás nagy hozadéka – a jó dramaturgiai munka (Kovács Krisztina) mellett, és gondolom, következtében is, hogy Paczolay mer poénkodni a Toldival. Persze, jó, ha tudjuk, hogy az eredeti szöveg is poénos sok helyen – a humoros Arany sajnos nincs eléggé a köztudatban, de az alkotógárda kihasználja a modern díszlet, zene, animáció és a klasszikus szöveg kettősségében rejlő gegek lehetőségeit is. Bence élénk biciklicsöngetés közepette érkezik meg mindkétszer Miklóshoz, akár egy postás; a kenyérben rejlő ládikát, amelyben Toldi Lőrincné titokban aranyakat küld a fiának, egy dobozos sör helyettesíti, amit Csőre Gábor jóízűen megiszik, majd ugyanez a tárgy, a már kiürített sörös doboz jelzi majd a cseh vitéz kezét, amit Toldi összeprésel saját, erősebb kezével, miközben a cseh vitéz vére, vagyis a maradék sör kifolyik belőle. Nagyszerű ennek az élő, a korok (14. század, 19. század, 21. század), a nemzeti jelleg (a borivó magyar erőfitogtatása cseh sörivó vitézzel szemben) között ide-oda vibráló ötletnek a kijátszása!
Paczolay jó ritmusú rendezése messzemenőkig tiszteletben tartja a szöveget, az üzenetet. Kísérletet tesz ugyan némi politikum becsempészésére, ezt annyira finoman teszi, hogy nem esünk ki a történet ívéből. Talán itt, egyszer van egy kis széttartás: A Toldiban Lajos egyértelműen a jó király megtestesítője, aki mindent tud, és amit tud az alattvalóiról, azt jóra használja – ideális kép, a középkori lovagkirály imázsa ilyen, s még Aranyban is megvan a hajlandóság arra, hogy ezt az illúziót vágyképként elénk állítsa. Ebbe beleapplikálni a jelenlegi kormányzat kritikáját eléggé erőtlen vállalkozás. Van azért utalás a rezsicsökkentésre, a stadionépítésre stb., s bár a közönség egy része erre vevő, magam nem ezt tartom az előadás legnagyobb erényének.
Csőre Gábor, akinek leginkább a hangját ismeri a közönség – lévén az egyik legtöbbet szereplő szinkronszínészünk – megbirkózik Toldival, noha a mai öltözetben fellépő színész szerepének meghatározása egy kicsit esetleges: ki ő? Leginkább arra hajlok, hogy saját maga, mint ahogy azt az előadás elején egy filmbejátszás jelzi: a casting során bemutatkozik és elmond egy részletet az első énekből. Ha ez volt a rendezői szándék, akkor rendben, a mű irodalmi, műalkotás jellegének hangsúlyozása jót tesz az előadásnak: mi, a kései utódok így, egy színész segítségével tudunk kapcsolatba lépni a több mint másfél évszázados szöveggel.
Csőre előadásában ez a szöveg sorról sorra érthető, a magyar színházi szövegmondás kiváló hagyományát követi, szerep- és hangnemváltásai kifejezők, élvezetesek, sokszor kifejezetten élményszerűek. Cseh vitézként, vagy amikor a király előtt álló megrettent Toldi Györgyöt alakítja, emlékezetes az alakítása. Jól mozog – bár ezt a képességét messze nem használja ki az előadás. A fiatalok számára nem utolsó szempont: nagyszerű bicepszei vannak, amelyeket nemcsak mutogat, hanem használ is: jó párszor felhúzódzkodik, miközben abszolút erőlködés, lihegés nélkül mondja a szöveget. Ma ez szinte alapkövetelmény – hol vagyunk már a törékeny férfiszínészektől, Latinovitstól, Gálffitól, akikben a közönség éppen a törékenységet szerette?
Lehet, hogy korunk a nagy testi erővel rendelkező hősök kora (is)? Muszáj, hogy rákérdezzünk erre magunkban, hiszen moziban, színházban, sportban, előadó-művészetben, az edzőtermekben, a középiskolai tornatermekben azt látjuk, hogy fiúk és férfiak küzdenek azért, hogy erősek legyenek, hogy erősnek látsszanak. Akárcsak Toldi Miklós. De ez a Toldi szereti az anyját, kicsit talán túlságosan is, sőt, pszichologizáló korunkban már gyanús, hogy Arany még azt is kijelenti róla, hogy soha nem nősült meg… Ez a Toldi sírva fakad a fiait gyászoló özvegy történetén. A mai izmos és kevésbé izmos fiúk mernek-e sírni? Ez a Toldi Miklós végigiszik, végigtáncol egy éjszakát, másnap legyőzi a cseh bajnokot, majd képes alázatosan letérdelni Lajos elé. Hogyan viszonyul mindehhez, a hatalomhoz egy mai férfi? Mit jelent a hatalom, a sajátunk, ill. a felettünk gyakorolt, ma? Hol van ma, az atomfegyverek korában a férfierő helye, szerepe? Kinek ajánlhatja fel ma magát, életét, vérét egy férfi? És még sorolhatnám a kínzó egzisztenciális, ill. mentális, spirituális kérdéseket.
Ezek a kérdések benne vannak ebben az előadásban, és ezt nem lehet eléggé ünnepelni. Nem csoda, hogy a nézők, a csapatban érkező osztályok, akiknek a láttán eleinte aggódtam, nem lesznek-e hangosak, visszafojtott, feszült csendben nézték végig a darabot. Mert jó volt, izgalmas és bátor.
Kóczián Mária
Nyitókép. Második kép. Harmadik kép.
Színházi írásainkból:
Groteszk nosztalgia a Nemzetiben – Ballada két sebzett hattyúról
Romeók és Júliák – Őszinte leszel vagy bátor?
Tweet