Talita

Keresztény női magazin

Várakozás a karácsonyra

Soha nem lesz már olyan, mint amilyen az én gyerekkoromban volt. Valahogy akkor nem volt ilyen hirtelen jövő és kapkodó, mint most. Pedig akkor nem is igen volt adventi koszorúnk, amely figyelmeztetett legalább négy héttel karácsony előtt, hogy készülni kell…

Még ma is érzem a frissen vágott fa gyantás illatát, ami ma már nem olyan. A csokibevonat nélküli szaloncukor íze. A bejgli repedezett bőre. A cserépkályhák duruzsoló melege és a benne égő fa parazsának ropogása. A fények, a karácsony estére mindig megjövő havazás, hogy a Jézuska gond nélkül tudja hozni ajándékait, míg mi pirospozsgásra nem szánkózzuk magunkat. A két egyforma maci, amellyel esküvősdit játszottunk, ahol a pap – ha jól emlékszem – egy négerbaba volt, és a boldogító igen előtt mindig felborult. Egy kék, majd az idők során félszeművé vált szövet tacskókutya, ami nélkül később a testvérem el sem bírt aludni.

A porcelánfejű kisbaba, ami még aznap este eltörött, bár én csak másnap jöttem rá, hogy az én lelkiismeretes öcsém ezért állt be önként szenteste a sarokba. A csengettyűszó, ami behívott a szobába. A Mennyből az angyal mindig olyan hosszú volt, hogy véget nem akart érni. A jó szálkás rántott hal és a halászlé, amiket én soha nem kívántam, de a Jézuska miatt mindig bele kellett kóstolni. Az első alvóbaba, amelynek mindjárt másnap beesett a szeme, és a Lövőház utcai babaklinikán kötött ki, őt a nagypapától kaptam. Hozzá anyu varrt ágyneműt, és még rácsos ágya is volt.

Akkor még a TV nem éjjel-nappal szólt. Jó kis recsegős bakelit lemezről hallgattuk a Piroska és a farkast, a Hófehérkét, a Jancsi és Juliskát és talán még pár mesét, miközben fából készült építőkockából királyi várat építettünk, amelyben egy a mama által vart rongykirálylány várta a szintén a mama által szívószálakból összetákolt királyfit.

Az íróasztal belső zuga, amely olyan jó búvóhely volt, főként az akkor még hajtogatósnak nevezett mesekönyvekből épült kerítés oltalmában. Az első játékvasút, amelyet a papa igazából magának vett, mert csak akkor lehetett vele játszani, ha ő is ott volt, de tartozott hozzá kisváros valódi aprókavicsos játszótérrel és kis és nagy állomás, órával a homlokzatán és kispaddal a peronon. Olyan volt, mint az igazi. (A minap valamilyen svájci vasutas ünnep alkalmából láttam a TV-ben az eredetijét a hajdan volt kis vonatnak és pályájának.)

Olyan izgatottak voltunk, hogy nem bírtunk elaludni ezeken a gyönyörű karácsonyestéken. Becsuktuk a szemünket, és még mindig ott láttuk a gyertyaégők fényét. Valahányszor most már nekünk kell ezt az élményt “produkálni” a gyerekeinknek, mindig van bennem egy nagy kérdőjel, mi a maradandó a gyerekeknek, mi az, ami eszébe fog jutni 40 évesen, ha akár a mostani karácsonyra fog gondolni.

Lehet, hogy nem a legnagyobb és legfényesebb ajándékra, hanem az óvodáskori mézeskalácssütésre és a magunk készítette papírdíszekre, meg arra, hogy a papa másnap felvitte őket “ágyúcsövegelni” a Várba, vagy a Szabadság-hegyi zúzmarás hógolyózásokra. Azt hiszem, én ezt a kis karácsonyi “együttzizegést” várom egész évben, amikor együtt vagyunk, és nincs gond, és nincs probléma, csak a NAGY SZERETET.

 

Antalffy Yvette

Forrás

Fotók: fortepan


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162