Zakeus – Istenért érdemes fára mászni
Próbáld elképzelni ezt a jelenetet, amely meglehetősen abszurd, komikus, és ha jobban belegondolunk, megdöbbentő is!
Mindenképpen jellemző az Isten és ember kapcsolatára mindaz, ami itt történik.
“Azután Jerikóhoz értek, és bevonultak. Volt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, a vámosok feje. Szívesen látta volna Jézust szemtől szemben, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt. Előrefutott tehát, és fölmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus odaért, föltekintett, és így szólt: ’Zakeus, szállj le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom.’ Ő sietve leszállt, és boldogan fogadta. Mindazok, akik ezt látták, zúgolódni kezdtek, hogy bűnös embernél száll meg. Zakeus azonban odaállt az Úr elé, és így szólt: ’Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megcsaltam valamivel, négyannyit adok helyette.’ Jézus erre kijelentette: ’Ma üdvösség köszöntött e házra, mert ő is Ábrahám fia. Hiszen az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.” (Lk 19,1-10)
Azt írja Lukács evangélista, hogy Zakeus a vámosok fejedelme.
A vámosokról tudjuk, hogy a főbűnösök közé sorolták őket már Jézus idejében is, tehát nem örvendtek túl nagy népszerűségnek. Két okból: egyrészt, mert nem becsületesen végezték a munkájukat, saját zsebükre dolgoztak, másrészt pedig kiszolgálták a római hatóságot. A nemzet ellen, meg az emberek ellen is vétettek. Ha valaki a vámosok „fejedelme” lett, vagyis magasan állt a ranglétrán, bizony elég sok embert kellett megkárosítania, hogy a főnökei előtt elismerést nyerjen. Tehát főbűnös volt és fő bűnös is, mindkét szempontból a bűnösök feje.
Úgy tűnik, még ez sem akadály az Istennel való találkozás útján. Végül is akármilyen mélyen van az ember, akármennyire is kifordul emberi mivoltából, megvan a lehetősége arra, hogy kapcsolatot teremtsen az Istennel. Csak a bűnbánat és az alázat hiánya távolíthat el Istentől, a bűneink soha.
Zakeus szerette volna látni Jézust.
Nem többet: látni szerette volna. Lehet, hogy csak kíváncsiságról volt szó: annyit lehetett hallani róla, és most éppen Jerikóba, az ő városába ért, ezt nem lehet kihagyni! A kíváncsiság nem megvetendő dolog! Az Istennek számtalan „fogantyúja” van, ahol megragadhatja az embert: van, akit a kíváncsisága révén vonz magához, és a végén magához öleli. A nyitottságot mindig díjazza Isten. A legnagyobb baj, amikor valakiben nincs érdeklődés: se szellemi, se lelki igény. Ha viszont van, akkor előbb-utóbb menthetetlenül beleesik Isten hálójába. Ez két- vagy több ezer éves tapasztalat.
Zakeus próbálta megközelíteni Jézust a maga módján.
De nem láthatta, mert alacsony termetű volt! Ez volt az alapprobléma: a tömeg eltakarta Zakeus elől Jézust. Sokszor tapasztalhatjuk mi is az életünkben, hogy emberi adottságainkkal nem sokra megyünk. Aki tud már valamit a világról és az életről, és szeretné jól csinálni, az érzi igazán, hogy mennyire alkalmatlan a feladataira! Alacsonyak, kicsik, kevesek vagyunk hozzá. Akinek nincs önismerete, az borzasztó bátran és biztos kézzel irányítja maga körül a dolgokat. Az is gyakran előfordul, hogy a körülmények hozzák ki az emberből azokat az értékeket, amelyekről maga sem tudott.
Vannak, akik siránkoznak az adottságaik, a képességeik miatt, és sok esetben már bele sem kezdenek a cselekvésbe. Pedig mindenképpen el kell indulnunk azzal, amink van. Isten ad hozzá elegendő erőt és fantáziát.
Szent Pál apostol első korintusi levelének az elején írja, hogy „szorongva, félve mentem közétek” (1Kor 2,3). Az a Szent Pál, aki becsavarogta a világot, és megtérítette a fél Római Birodalmat, félve és remegve, a kicsisége tudatában ment Korintusba. De ment, és nem mondta, hogy Korintust kikerülöm, mert az egy rázós hely!
Szent Benedek azt mondta, hogy az alázat: realitás. Oda teszem magam, ahová való vagyok, sem magasabbra, sem alacsonyabbra. Örülök az értékeimnek, és higgadt nyugalommal tudomásul veszem a hiányosságaimat is. De sok próbálkozás kell, hogy az ember végül azt merje mondani: ez már tényleg nem megy! Zakeus is tehette volna, hogy kullog a tömeg után, vagy föladja és hazamegy: „A csuda vigye el, már megint nem sikerült valami!” De őt nem ilyen fából faragták.
A tömeg eltakarta Zakeus elől Jézust.
Nagy kérdés: Mi vagy ki az, aki eltakarja előlem Istent? Mi az akadálya annak, hogy nem tudok találkozni Jézussal? Lehetnek ezek belső hiányosságok, megrögzött szokások, életforma, életstílus, a bűneim, a lustaságom, lehetnek külső körülmények, amelyek akadályoznak.
A tömeg gyakran veszélyes dolog, és nagyon kevés olyan ember van, aki egyéniség, aki a tömeggel szemben is állást mer foglalni. Éppen a vallásos emberek között akad rengeteg sumák ember, aki azt hiszi, az a kereszténység, hogy „ide is egy picit, oda is egy picit”. Mindenkinél jó akar lenni. Hát ez nem fog sikerülni! Le kell tennem a voksomat valahová – nyilván a krisztusi értékek mellé! Nem lehet mindig megbújni a másik háta mögött.
Zakeus szerette volna szemtől szemben látni Jézust!
Milyen élmény vagy érzés lehet szemtől szemben lenni Jézussal? Az ember vágyódik is utána, meg fél is tőle, ez az igazság. Vágyódik, mert olyan jó lenne – fél, mert érzi, hogy „kormos”. Bárcsak ne keresnénk kibúvókat! Érdemes vállalni azt a kockázatot, hogy Jézus szemébe nézek, még ha érzem is, hogy nincs minden rendben velem. Vállalni kell a tekintetét!
Zakeus fölmászott egy fügefára, hogy jobban lássa Jézust.
Ez nem is volt olyan egyszerű dolog! Gondoljatok bele a helyzetébe: nagyfőnök volt a városban és a környéken. Az általa betöltött hivatalhoz nyilván az életkora is megvolt, tehát nem lehetett nagyon fiatal. Ha egy gyerek fára mászik, az természetes – de egy meglett embernek, aki mint egy csintalan gyerek mászik fel a fára, a presztízse, a tekintélye, még a munkája is elveszhet. Mégis mindent kockára tett, még azt is, hogy Jézus esetleg nem is arra halad majd el, ahol ő kapaszkodik a fán.
Kedves ismerősöm volt a néhai Wágner Viktória szociális testvér, dorozsmai védőnő, „lelki anyámként” tekintettem rá. Viktória néni mondogatta, hogy az imádság az, aminek az Isten sem tud ellenállni – és ez így van. Ha te kiprovokálod, mint Zakeus, hogy „nézd, Uram, én fölmásztam a fára, most már nem hagyhatsz szégyenben”, akkor már „kénytelen” arra menni, nincs mese. A zsoltárokban és a Te Deumban is benne van: „ne hagyj, Uram, szégyent élnem!” Az Isten soha nem hagyja megszégyenülni azokat, akik rábízzák magukat. Lehet, hogy kényelmetlenségeik lesznek, de az nem ugyanaz, mint a megszégyenülés. Isten mindig arra megy, ahol nyitottsággal találkozik.
Én nagyon becsülöm Zakeust ezért, fantasztikus embernek tartom! Egyik legkedvesebb figurám az Újszövetségből az öreg „Zake”, mert a maga módján szédületes cselekedetre szánta el magát. Megszégyeníti a tétovázókat a viselkedésével ez az öreg zsidó ember.
Képzeld el a jelenetet: elbújik a fügefalevelek közé, mert „égő” lenne, ha mindenki rajta röhögne, és les lefelé. Közeledik, hömpölyög a tömeg. Először nagyon jó érzés tölti el Zakeust, mert jól számított: Jézus tényleg közeledik, már föltűnt az alakja, már látja a feje tetejét.
Jézus megáll a fa alatt, és fölnéz a fára.
Mindenki követi a tekintetét. Zakeust kezdi kiverni a verejték. El se tudja képzelni, mi lesz most. És akkor egészen messziről jön a hang, szinte meg sem akarja hallani: „Zakeus, gyere csak le a fáról!” A tömeg fölhördül: „Mi, Zakeus a fán? Ez egy jó balhé, na most megkapja!” Kénytelen lemászni, miközben egy világ omlik össze benne.
Fantasztikus lélektani dolgok tudnak az emberben lejátszódni néhány másodperc alatt. A szégyen, a megaláztatás, a kudarc, az, hogy fölösleges volt az egész, hogy mi lesz most – ezek mind kavarognak benne, s közben csúszik le a fáról, mert már annyi ereje sincs, hogy normálisan másszon. Ott áll Zakeus, fejét leszegve, röhögő emberek között, a legrosszabbra elkészülve, teljesen megsemmisülve. És egyszer csak azt hallja:
„Ma a te házadban kell megszállnom!”
Annyira ellenkezik mindazzal, ami addig történt, hogy nem meri elhinni. Akkor talán újra mondja neki Jézus, erre lassan fölemeli a fejét, és találkozik a tekintetük. Látja, hogy Jézus tekintetéből megértés, elfogadás, biztatás sugárzik. Abban a pillanatban elfelejti az előbb történteket, megvigasztalódik. A tömeg pedig megszégyenül, torkukra forr a röhögés, elcsendesülnek, erre nem tudnak mit lépni.
Talán volt már ilyen élményed neked is: megszólított az Úr, hogy gyere le a fügefáról, ahová elbújtál, vagy máshonnan gyere már ki! Először röstellted magad, utána meg olyan jó volt. Ha mered vállalni a tekintetét, akkor az mindig megnyugvás, béke, öröm. Minden bűnbánat ilyen. Tudod, mi a nagyszerű? Zakeus csak látni szerette volna őt messziről, és ezért mászott föl a fára, Jézus pedig betért hozzá lakomára. Isten mindig többet ad, mint amennyit várunk és remélünk. Nem is valamit ad, hanem önmagát adja. Az Istennel való találkozás mindig formáló, alakító találkozás.
Egy pillanatra nézzünk be a vacsora termébe!
Zakeus meghívja a kollégáit. Nem röstelli a régi barátok előtt, hogy Jézussal találkozott, hanem boldog, és meg akarja osztani velük az élményt. Az est díszvendége és fő „ínyencsége” maga Jézus. A keresztény ember hányszor röstelli Jézusát, röstell róla beszélni, szégyelli, hogy ő templomba jár, hogy egy közösséghez tartozik! Teljesen fordítva működik, mint ahogyan kellene. Bocsánatot kell kérnem azért, mert másképpen gondolkodom? Nekem van szégyellnivalóm? Elvesztettük a normális érzékünket. Akinek szégyellnivalója lenne, az ország-világ előtt harsogja újságban, rádióban, tévében az ő „értékét”. Hát hol van itt a normális gondolkodásmód? Lehet, hogy mégsem találkoztunk eléggé Jézussal. Még nem láttuk az ő nagyszerű tekintetét, négyszemközt, igazából.
Zakeus mond egy pohárköszöntőt.
A lényeget mondja, nem beszél mellé. Így szól: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, a másik feléből pedig megtérítem négyszeresen a kárukat azoknak, akiket megkárosítottam.” – Ez beszéd! Ha ezt neki mondja valaki egy nappal előbb, hát kiröhögi. Ő ilyet? Ugyan már! Most mégis egészen természetesen fakad belőle, mert megváltozott az értékrendje.
Nem kell attól félnünk, hogy mi lesz akkor, ha átadjuk magunkat Istennek! Megérünk belülről, és azután megy minden, mint a karikacsapás. Ennél nagyobb tettet, mint amit akkor Zakeus bejelentett, egy csirkefogó vámostól nem lehet várni. Eddig arra épült az élete, hogy hazudott, lopott, csalt, hogy vagyona legyen. És most pont ezt adja fel. De itt már nem ő cselekszik. Ez a lényeg: itt már a Krisztussal való találkozás ereje hat. Ezért is mondja, hogy ma üdvösség köszöntött e házra. Az igazi találkozás feltétlen ismérve az életváltoztatás, és hogy nem vagyok képes magamnak megtartani azt, amim van.
„Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.”
Ebben kellene társaknak lennünk. Ha alacsony vagy, toldd meg magad egy fügefával! Ha ezt a kockázatot vállalod, akkor Jézus a te utcádba fog bemenni! Isten ad elegendő erőt és fantáziát ahhoz, hogy meg tudd tenni, de ezt a lépést tőled várja. Mássz föl a fára! Akkor lehív, és betér a házadba.
Sebők Sándor
(A szerző fóti plébános, készülő könyvének egy részlete ez az írás.)
Korábbi, hasonló cikkeinkből:
Mennyire lehetett kemény a babiloni fogság?
Tweet