Talita

Zarándokút

Évszázadok óta zarándokolnak az emberek, mert bűneik bocsánatát remélik a fáradságos, mégis felemelő gyaloglástól, vagy kérni szeretnének valamit Istentől, ami kiemelkedően fontos számukra. Több tízmillió ember (!) keresi fel évente Jézus életének színtereit, a különböző szentek emlékhelyeit, vagy Szűz Mária kegyhelyeit. Márianosztrán jártunk.

A zsoltáros így fohászkodik: Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére (Zs. 89,12).

Fiatalok és idősebbek egy csoportja elhagyja lakóhelyét, kényelmes, jól felszerelt otthonát, és három napig vándorol valahol Magyarországon, hogy a végén megérkezzen a Magyarok Nagyasszonyához, Márianosztrára.

Három napig gyalogolunk erdőn, mezőn, falvakon keresztül, és eközben ennek az egységes, hívő csapatnak az erőtere megérinti, besugározza, mintegy megszenteli azokat a helyeket és embereket, amelyek mellett elhaladunk. Fizikai zarándoklásunk ideje mintegy summázata életünk zarándokútjának. Amikor otthon vagyunk, akkor is „úton vagyunk” lelkileg, valahonnan valahova. Most megtanulunk belenövekedni a Szentháromság életébe, abba a szeretet-folyamba, ami mindig is körülvesz minket, hiszen Ő megígérte: Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig! (Mt. 28,20). Gyaloglásunk közben sűrítve tanulgatjuk megélni az egységet a természettel, önmagunkkal és a természetfelettivel. Ráadásul mindezt közösségben. Így lassanként megértjük a lényegét: nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük (Zsid. 13,14). Rádöbbenünk arra, hogy Jézus velünk jár és tanít minket nap mint nap.

Zarándoklatunk az evilági élettel és értékrenddel való szakítás jelképe is. Kifejezi, hogy Istennel akarok járni, hiszen benne élünk, mozgunk és vagyunk (ApCsel 17,28). Ezen az úton egymást segítve haladunk, így épülünk élő kövekként lelki házzá (1Pét 2,5). Számomra nagyon sokat jelentett, hogy ezt az utat feleségemmel járhattam végig, együtt építve vele életünk templomát, együtt a pici kis sátorban, a fák, az égbolt és a csillagok sátra alatt. Ehhez az egységhez segítettek hozzá az állomások, feladatok, a tanúságtételek, beszélgetések, és néha a magány. Utunk felbecsülhetetlen pillanatai a szentmisék. Ott, a fák alatt, egyszerű kis oltárunknál összeér az ég és a föld, találkozik földi és mennyei (Exultet), kézzelfoghatóvá válik a kegyelem. Ezek az alkalmak, mint a háló csomópontjai vezetnek végig a zarándokutonkon. Valamiféle kristályosodási pontok, ahol megéljük azt, hogy jó nekünk itt lenni (Mt 17,4). És titokzatos módon azokat a szeretteinket, barátainkat is, akik otthon maradtak, és valamilyen testi-lelki bajjal küzdenek, szintén bekapcsolják a Szentháromság életébe, hiszen szívünkben odavittük őket.

Így érünk oda az utolsó csúcshoz, ahonnan kimondhatatlanul szép panoráma tárul fel előttünk, meglátjuk a célt, és esőt, fáradtságot feledve örömmel sietünk az ünnepi szentmisére ősi kegyhelyünkön, ahol Mária, égi édesanyánk vár. Az ünnep emelkedett hangulatában véletlenül visszanézek. Észreveszem, hogy Mária áttetsző palástja borított be minket finoman, szelíden egész idő alatt…

Pataki András