Kati és Peti, a két kis manógyerek vígan éldegélt az erdőszéli manóházikóban.
A hatalmas tölgyfában rejtőző odu meleg és biztonságos otthon volt. Falait a gyerekek által készített levélképek és bogyófüzérek díszítették, a padlót bársonyos mohaszőnyeg borította.

Nagyon jó volt a puha mohán birkózni és hengergőzni, de még ennél is jobb volt a nap végén  végigheveredni rajta. Peti semmit sem szeretett annyira, mint esténként fejét édesanyja ölébe hajtva hallgatni a mesét, miközben Kati kiscicaként összegömbölyödve a puha levélágyikóban már az igazak álmát aludta.
Peti legjobban a Manóvárosról szóló meséket szerette. Órákig tudta volna hallgatni a szülei gyerekkoráról szóló történeteket, akik a rejtélyes, távoli városban nőttek föl, sok-sok manó társaságában.
A gyerekek ezt elképzelni sem nagyon tudták, hiszen ők magányosan, mindentől távol éltek. Manó is ritkán vetődött arrafelé, és legfeljebb szállást kért egy éjszakára, aztán továbbállt, manógyereket magukon kívül pedig még sosem láttak.
Szomszédaik, a harkálycsalád és a mókusok szívesen játszottak a manógyerekekkel, ahogy a bokor tövében lakó süni- és egérgyerekek is – de hát ők nem manók voltak.
Esténként, mikor a kicsik már aludtak, szüleik gondterhelten beszélgettek magányos életükről.
– Jobb nekik itt az erdőben, ahol nyugodt és békés az élet – mondta édesanyjuk.
– Meg kell ismerniük a világot – vélekedett édesapjuk. – A többi manó és a barátaik között tanulhatják csak meg az igazán fontos dolgokat – morfondírozott. – Petinek már iskolába is kellene járnia…
A dolgok azonban maradtak úgy, ahogy voltak. A manószülők csipkebogyó-termesztéssel foglalkoztak, amit a városban nem folytathattak volna. Közeledett a bogyószüret, ami az egész családnak sok munkát adott.
A gyerekek már napkeltekor elindultak kis kosárkáikkal, és a szúrós rózsabokrok között szorgalmasan dolgoztak egészen alkonyatig.
A rengeteg piros bogyó megtöltötte a kamrát és a konyhát, és még mindig volt mit szedni. Édesapjuk egérfogaton szállította haza a hatalmas puttonyokba öntött termést, édesanyjuk pedig rögtön nekilátott a finom csipkeszörp és -lekvár, a hecsedli készítésének.
– Jó munkáért jutalom jár – nézett a két fáradt, maszatos kismanóra, miközben egy hatalmas üstben a fortyogó piros masszát kavargatta. – Amiért ilyen szorgalmasan segítettetek, ha elkészülünk és elindulunk a terméssel a vásárba, titeket is magunkkal viszünk Manóvárosba!
A két gyerek alig tudott elaludni az izgalomtól. Álmukban már Manóvárosban jártak…

Folytatjuk.