Peti megállíthatatlanul csúszott lefelé, időnként bukfencezett is, aztán megint csúszott, közben segítségért kiáltozott.

Azt hitte, sosem fog már megállni, elnyeli a föld. Hiába próbált megkapaszkodni, csak a tenyeréről jött le a bőr. Végül egy sziklapárkány állította meg, bár azon is félig átbukfencezett.
Miközben valami ismeretlen mélység fölött lógva próbált visszakapaszkodni, hálásan gondolt barátaira, a mókusgyerekekre, akik fatetőkön ugrándozva az erdő távoli részeire is magukkal vitték, így edzésben tartották karizmait. Nagy nehezen fölhúzta magát, közben hallotta a levert kődarabok távoli puffanásait.
– Tehát egy mély szakadék van alattam – gondolta lihegve. – Sosem fogok kikeveredni innen… Mi lesz velem?
Lehorzsolt tenyere egyre jobban fájt, észrevette, hogy a térde is vérzik, háta pedig biztosan tele lesz kék-zöld foltokkal. Érezte, hogy kerülgeti a sírás, hiába szorította össze a fogát, könnyek sós íze tolult a szájába.
– Nem szabad föladnom… ki kell jutnom innen! Marcinak is sikerült! – Pislogott, és a szemét meresztgette, de a barlang sötétje áthatolhatatlannak tűnt, saját kezét sem látta. Óvatosan tapogatózni kezdett maga körül, de megint megcsúszott. Rémületében sokáig moccanni sem mert, nehogy lezuhanjon a szakadékba.
Sokáig, talán órákig gubbasztott mozdulatlanul a sötétben, míg végül annyira elálmosodott, hogy feje előrecsuklott. Újra csúszni kezdett. Szerencsére a párkány megint megállította, de rájött, hogy ez így nem mehet tovább: valamit tennie kell.
Hasra feküdt. Kezét feje fölé nyújtotta, mint az úszók, lábujjaival tolta magát óvatosan előre a perem mentén. A párkány az oldalába szúrt, csigalassúsággal haladt – de legalább elindult.
Csak azt nem tudta, merre menjen? Érezte, hogy ott kéne fölmásznia, ahol leszánkázott, de ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Hirtelen az előrenyújtott keze alatt sem érzett semmit: a párkány véget ért, előtte is, mellette is szakadék tátongott.
Peti hangosan és keservesen elsírta magát.
Ekkor bársonysimogatást érzett a kézfején… Rémülten kapta volna vissza, de a szűk helyen nem tudta visszahúzni a karját. A simogatás ismétlődött, valami neki is ütődött a kezének, többször is kicsit megtaszítva, mindig bal felé, mintha noszogatta volna. Peti, még mindig rémülten, egyre odébb húzta a karját, míg egyszer csak újra kemény sziklát érzett a tenyere alatt. Tovább tapogatózott bal felé, lassan újra tolni kezdte magát a lábujjaival. Rájött, hogy egy alagút van előtte, és a végén mintha valami fény derengene!
Villámgyorsan kúszni kezdett az alagútban… és végre kiért egy tágas sziklaterembe. Ámulva nézett körül. A falakat gyönyörű, szikrázó kristályok borították, a mennyezeten cseppkövek lógtak.
A derengésben egy kis, barna denevér hunyorgott Petire, majd szárnyát búcsúzóul meglebbentve visszacikázott a barlang mélyére. Peti hálásan intett utána, majd lassan körbefordult, keresve a kijáratot. Meg is látott egy keskeny rést… meg valami mást is.
A hasadékon bekukucskált egy kóbor napsugár.
A tágas terem alját puha moha borította, a sarkokban puha avar halmozódott.
Petinek olyan ragyogó ötlete támadt, hogy meg is feledkezett saját bajairól.