Manókalandok 7. – Mió

mese7
A gyerekeknek jó helyük volt a szekérderékban: Manómama puha, meleg fekhelyet készített nekik. Közeledett az éjszaka, az égen feltünedeztek a csillagok – Peti végeérhetetlenül tudott kérdezgetni róluk.

Manópapa megmutatta régi ismerőseiket, az Esthajnalcsillagot és a Göncölszekeret, és elmagyarázta, hogyan lehet a segítségükkel tájékozódni. Kati ekkor már nem nagyon tudott odafigyelni, szeme lecsukódott, s hamarosan az igazak álmát aludta. Álmában Manóvárosban járt, éppen a vásárban készült kiválasztani egy csodálatos babát. Csak egy baj volt: a baba beszéd vagy sírás helyett furcsa hangokat adott ki… nyávogott! Kati ijedtében eldobta a babát – és fölébredt. Csakhogy a nyávogás folytatódott! Felült, és szemét dörzsölve nézett körül. A szekér mellett egy kis árnyék suhant, onnan jöttek a hangok.

– Hiszen ez egy kiscica! – ébredt föl Kati egészen, és előremászott a bóbiskoló Manópapához.

– Álljunk meg! Álljunk meg! Most rögtön álljunk meg! – kiabálta a fülébe. Manópapa ijedtében majd’ eldobta a gyeplőt, aztán gyorsan megállította az egérfogatot.

– Mi történt? Mi ilyen sürgős?

– Egy cica akar velünk jönni! – Az egérfogat tagjai reszketve, cincogva bújtak össze. A kiscica egy hatalmas ugrással egyenesen Kati ölében termett, és hangosan dorombolni kezdett. Kékesszürke bundája még bolyhos volt, fülecskéit fölmeresztve hunyorgott a manólányra.

– Mió, mióó… – mondta kérlelőn, és még hangosabban dorombolt. Beszélni nem tudott, Kati mégis pontosan értette, mit szeretne.

– Hadd jöjjön velünk! Olyan pici, és teljesen egyedül van! Úgy szeretnék egy kiscicát! – kérlelte a manószülőket.

Manópapa a fejét csóválva hümmögte:

– Egy háziállat nagyon nagy felelősség! Ő nem vadállat, nem tud magáról gondoskodni itt az erdőben! Ha a te cicád lesz, neked kell majd minden egyes napon gondoskodnod róla, vigyáznod rá, etetni és ápolni, ha beteg! Az egereink nagyon félnek tőle, neked kell arra is vigyázni, hogy még a közelükbe se menjen!

– Mindent vállalok, csak hadd legyen az enyém! – könyörgött Kati kistányérnyi szemekkel nézve szüleire, akik ennek a könyörgő tekintetnek sosem tudtak ellenállni.

– Rendben, próbáljuk meg – mondta végül Manómama. – De ha megnő, el kell ajándékoznunk, túl nagy lesz hozzánk!

– Legfeljebb majd lónak használjuk – vihogott Peti, Kati azonban védelmezőn hajolt új szerzeménye fölé.

– Sosem fogom megengedni, hogy ráülj! – kiáltott harciasan Petire. – Én magam fogok új gazdát keresni neki, mondjuk egy… embergyereket! – bökte ki végül bátran. Hallott már meséket az embergyerekekről, de el sem tudta képzelni, milyenek lehetnek.

– Mi legyen a neve? – kérdezte Manómama.

– Hiszen már bemutatkozott – nevetett Kati, – Mió a neve!

– Mió, mióóó… – helyeselt a cica Kati ölében, miközben a szekér döcögve továbbindult Manóváros felé. Kati megnyugodva visszafészkelte magát mohaágyikójába. Álmosan cirógatta a kiscicát, és úgy érezte, ilyen boldog még sosem volt, mint most, hogy egy ilyen puha, ártatlan kis lényről gondoskodhat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.