Manókalandok 8. – A furulya

manvros2

A manócsalád már két napja úton volt. Csak rövid pihenőkre álltak meg, míg az egérfogat szekérhúzó tagjait pihent egerekre cserélték. A pihenőjüket töltő egérkék már nem szívesen másztak föl a szekérre a cica miatt, de Mió egyelőre jól viselkedett – vagy csak túl kicsi volt még az egerészéshez.

 

 

Kati legfőbb gondja az volt, hogyan szerezhetne neki tejecskét, de a kiscica mindent megevett, amit kapott, és nagyon hálásnak tűnt, hogy gazdára talált. Kedvenc helye továbbra is Kati ölében volt, doromboló kis kályhaként melegítette a kislányt, ami jól is jött a hűvösödő őszi estéken.

Bagoly Balázs, miután hazavitte Marcit, a kis teknőst, szerencsésen utolérte őket, így éjszaka is tudtak utazni, mert a sötétben fáról-fára röppenve mutatta az utat.

A két kis manógyerek nem félt már az éjszakai erdőtől sem. Megtanulták, hogy csak az árnyékok miatt tűnik félelmetesnek az erdő, veszély nem leselkedik rájuk. Ha megálltak, vígan kergetőztek a szekér körül, hogy elzsibbadt lábaikat kinyújtóztassák, sünikkel, éjjeli lepkékkel barátkoztak, ha pedig továbbindultak, a fák lombjai között áttünedező csillagokat figyelve a szekér döcögése gyorsan újra álomba ringatta őket. Napközben pedig megállás nélkül faggatták szüleiket, milyen is az élet Manóvárosban.

– Már csak azt a nagy hegyet kell megmásznunk – biztatta őket Manópapa, amikor újra beesteledett, és megálltak tüzet rakni, vacsorát készíteni. – Reggelre ott leszünk Manóvárosban!

– Gyertek, segítsetek ágakat gyűjteni a tábortűzhöz! – hívta őket Manómama. – Jól fog esni egy kis meleg kása vacsorára!

Peti egy nagy halom ággal igyekezett a tűz felé, és már vette a lendületet, hogy a kupac tetejére hajítsa a gallyakat, amikor egy furcsa botra lett figyelmes. A sima, vastag boton szabályos, kerek lyukak sorakoztak, egyik vége is lyukas volt, a másik pedig furcsán ellaposodott.

– Nézzétek, mit találtam! – kiáltott föl. – Mi lehet ez?

– Hiszen ez egy furulya! – kiáltott föl Manómama – Zenélni lehet vele! Kislánykoromban én is megtanultam játszani rajta. Mutasd csak!

De hiába fújta, a botocskából nem akart hang jönni.

– Úgy látszik, elfelejtettem, hogy kell – szomorodott el.

– Ugyan már, ez olyan, mint a biciklizés – mondta Manópapa. – Nem lehet elfelejteni! Hiszen csak fújni kell!

– Hát tessék, csak fújjad – nyújtotta Manómama a hangszert Manópapának.

– Különös – mondta Manópapa, miután ő sem tudott hangot csiholni a furulyából. – Biztosan egy kóbor manó hagyta el, és csak neki szólal meg…

A gyerekek is hiába próbálkoztak. Petinek még a füle is bedugult, annyira erőlködött, és már éppen bosszúsan el akarta hajítani a kis botot, amikor jobb ötlete támadt.

– Megkeresem a gazdáját, biztosan ad valami jutalmat érte – gondolta. Talán ő is a vásárba igyekezett!

A finom vacsora után gondosan eloltották a tüzet, és újra felkerekedtek. Peti puha levélágyában arról álmodott, hogy csodálatos dallamokat játszik a furcsa kis boton, és mindenki ámulva hallgatja.

Különös álmából nagy döccenésre ébredt. A szekér az este még előttük magasodó nagy hegy tetején állt. Még sötét volt, de az ég alján már sárgásrózsaszín derengés jelezte, hogy hamarosan fölkel a Nap.

– Mi történt, miért álltunk meg? – kérdezte szemét dörzsölve.

– Nézz csak oda! – mutatott a völgy felé Manópapa.

A hajnal rózsaszín fényében ott ragyogott előttük Manóváros.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.