Kati és Peti ámulva nézték a csillogó várost. Bármennyit hallottak róla már, igazából nem tudták elképzelni, milyen lehet, hiszen ők eddig csak az erdőt ismerték.

Itt a fák helyett tornyok magasodtak az ég felé, füves tisztások, göröngyös ösvények helyett lapos kövekkel kirakott tereket és utcákat láttak, és rengeteg kis fehér kockát.
A hegyoldalról lenézve minden nagyon picinek tűnt, de azt már tudták a gyerekek, hogy a távolság csalóka, és ha leérnek a városba, minden nagyobb lesz náluk.
– Mik azok a fehér kis valamik? – kérdezte Peti Manópapától.
– Manóházikók – felelte Manópapa. – Itt nincs elég odvas fa, hogy a sok manócsalád elférjen valahol, ezért kövekből építenek maguknak házakat – magyarázta a gyerekeknek.
A várost széles patak szelte ketté, partjait sok kis híd kötötte össze. Néhány korán kelő manó igyekezett egyik partról a másikra, sőt Kati néhány manógyereket is meglátott.
– Oda nézzetek! Pont olyanok, mint mi vagyunk!
– Miért is lennének másmilyenek? Biztosan már a manóiskolába sietnek – mondta Manópapa.
– Nézzétek csak, az ott az iskola – mutatott Manómama egy nagy, fehér, lapos valamire. – Ott tanulnak a manógyerekek írni, olvasni és számolni, no meg énekelni és tornázni is! Ha minden jól megy, Peti is itt fog majd tanulni, és sok kis barátja lesz!
– És velem mi lesz? – duzzogott Kati. – Mindig csak Peti, Peti és Peti…
– Te még kicsi vagy az iskolához, de jövő ősszel már te is eljöhetsz – vigasztalta Manómama, miközben az ő szája is legörbült, amikor arra gondolt, hogy a következő telet már manócskái nélkül kell töltenie. – Az állatkáknak pedig addig is szükségük van rád a barlangban! Megígérted, hogy segítesz berendezni a téli szállásukat. Utána pedig játszhatsz velük iskolást!
Kati megvigasztalódva fordult újra a város felé. Manópapa megmutatta a vásárteret, ahol majd ők is árusítani fogják a finom csipkelekvárokat és -szörpöket. A téren már nagy volt a nyüzsgés, árusok pakolták terményeiket kis asztalkákra, más manók pedig létrákról termény- és levélfüzérekkel díszítették a teret. Megint mások egy nagy dobogót ácsoltak.
– Este nagy ünnepség lesz – mosolygott Manómama. – A dobogón zenekar is játszik majd!
– Mit ünnepelnek? – kérdezte Kati.
– Azt, hogy jó termés volt az idén, és mindent sikerült betakarítani. Senki nem fog éhezni a télen!
A város felé vezető úton néhány egérfogatot láttak, pont olyan kis szekérrel, mint az övék.
– Biztosan ők is a vásárba mennek – lelkendezett Peti. – Siessünk, érjük utol őket! – Peti mostanáig azon aggódott, hogy az ő hibájából lekésik a vásárt. Mert ha ő nem esik be a barlangba, már rég ott lehetnének… Igaz, akkor az állatkáknak sem lenne téli szállása. Mivel nem tudta, hogy a nagy őszi vásár háromnapos, és ők csak az utolsó napra értek ide, egészen megnyugodott, és alig várta az új kalandokat. Elsőként mászott föl a szekérre, és siettetett mindenkit.
– Ugye mi is ott lehetünk az ünnepségen? – rángatta türelmetlenül Manómama karját.
– Ha nem lesz nagyon hideg estére, természetesen megnézzük azt az ünnepséget – borzolta föl Manómama fiacskája haját. De lehet, hogy egy hatalmas tábortüzet is raknak, és akkor biztosan nem fogunk fázni!
–  Szalonnát is sütünk? – Kati szájában összefutott a nyál.
– Most nem, majd a fogadóban vacsorázunk – mondta Manópapa, és mielőtt a gyerekek megkérdezhették volna, mi is az a fogadó, már meg is álltak egy nagy, fehér ház előtt. A falon egy fatábla lógott, rajta egy ágy képe, jó meleg dunyhával, és cirádás betűk – de ezeket Peti még nem tudta elolvasni…

Folytatjuk