– Most gyorsan megreggelizünk, megnézzük a szobánkat, és már megyünk is a vásárba – mondta Manópapa, miközben lekászálódtak a szekérről. Egy nagy, boltíves kapun át tágas, kockaköves udvarra értek, ahol fehér kötényes manóasszonyok sürögtek-forogtak.
Egyikük hosszú nyelű falapáttal frissen sült cipókat szedett ki a kemencéből, a másik már befelé igyekezett egy teli kosár illatos cipóval. Ketten a kútnál mostak, egy termetes asszonyság a tiszta ruhát teregette. Hátrébb egy üstben rotyogott valami édes illatú, sötét massza. Hatalmas fakanállal kevergette egy főkötős manóasszony. A bejárat mellett a lehullott leveleket cirokseprűvel söprögette egy manólány, egy másik a kút felé tartott egy nagy tál szederrel. A gyerekek szájtátva nézték a nyüzsgést.
– Nahát, micsoda meglepetés! – harsogta a főkötős manóasszonyság, ahogy meglátta őket, s fakanalát elhajítva sietett feléjük. – Azt hittük, idén már nem is jönnek – rázott kezet a manószülőkkel. – Hát ez a két kis apróság? Csak nem Kati és Peti? Sokat hallottam ám rólatok – mosolygott a gyerekekre. Peti először megsértődött, hogy apróságnak nevezték, de a kedves, terebélyes asszonyságra nem lehetett sokáig haragudni.
– A fogadó teljesen megtelt a vásár miatt – magyarázta Manópapának az asszony – de a maga szobáját nem adtam ám ki! Hiszen évek óta mindig itt száll meg! Csak egy baj van… kicsi lesz négyüknek! Ágy is csak egy van benne!
– Semmi baj, majd összehúzódunk – nyugtatta meg Manópapa, aki eddig szóhoz sem jutott. – A szekéren töltött éjszakákhoz képest nagyon kényelmes lesz! Legfeljebb berakunk néhány szalmazsákot.
– Csak nem éjszaka is utaztak? – szörnyülködött kezét összecsapva a manóasszony. – Na, jöjjenek, jöjjenek, máris nyitom a szobát, aztán kapnak finom reggelit! Te meg mit dugdosol a kötényed alatt? – nézett Katira, aki sikertelenül próbálta Miót elrejteni a mindent látó szemek elől. A kiscicának hol a lába, hol a farka lógott ki a kötény alól, és megelégelve a gyömöszölést, hangos miákolásba kezdett. – Csak nem egy macska az ott?!
– Miót nem adom, inkább hazamegyek! – sírta el magát Kati.
– Na, jól van, jól van, nem kell mindjárt úgy kétségbeesni! A szobába ugyan nem viheted be, de majd készítünk neki helyet a kemencesutban! A cicák úgyis szeretik a meleget, és legalább távol tartja a kóbor egereket! Nekem is volt ám cicám kislánykoromban!
Kati lassan megnyugodott, de Miót nem engedte el, inkább csak Manómama háta mögül pislogott be leendő szobájukba. Sosem látott még igazi szobát, de a mesebeli királylánynak sem lehetett szebb szállása! A fehér, boltíves falak biztonságot sugároztak, az ablakon hófehér csipkefüggöny, a kályhában tűz duruzsolt, finom levendulaillat terjengett. A hatalmas ágyban talán mindannyian elférnek majd! Peti nyomban az ágyra vetette magát.
Izgalmas volt az utazás, jó volt a szekérben aludni, esténként a tábortűznél vacsorázni, de most még jobb volt a kényelmes ágyon elnyúlni! Annál is inkább, mert megint azon izgult, hogy a manóasszonyság majd kérdezgetni fogja, miért is kellett éjszaka utazni… Szerencsére a bőbeszédű manónéni senkit nem hagyott szóhoz jutni… eddig legalábbis. Sajnos azonban Manómama nyomban leparancsolta szurtos kisfiát a hófehér ágyról, és mosakodni küldte a gyerekeket.
– Ha elhelyezkedtek, jöjjenek csak a konyhába, kész a reggeli! – hívta őket a manóasszonyság.
A hatalmas konyha újabb látnivalókkal szolgált. Az óriási tűzhelyen nagy fazekakban, lábasokban már az ebéd rotyogott, a narancsszínű lángok bevilágították a barátságos helyiséget. A falakon rézüstök csillogtak, serpenyők, szárított növénycsokrok lógtak, a pultokon fonott kosarakban gyümölcs- és zöldséghalmok vártak sorsukra. Középen gyönyörűen megterített óriási asztal várta az éhes vendégeket. A finom, friss cipó a frissen főtt szilvalekvárral és a forró makk-kávé hamar visszaadta erejüket, és jókedvűen indultak a vásárba.