Peti már két hete járt iskolába. Lassan megszokta az iskolai rendet, összebarátkozott szobatársaival.

Délutánonként, amikor meglátogatták, vidáman mesélte, mennyi mindent tanult aznap, kikkel játszott kidobóst és mi volt ebédre, vacsorára.
A manócsalád többi tagja hazafelé készülődött. Manómama vigasztalhatatlan volt, hogy a téli szünetre sem tudják kisfiukat hazavinni. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor Peti egyik, Manóvárosban lakó iskolatársának szülei, akiket még a vásárról ismertek, meghívták a szünidőre Petit.
Kati sem akart hazamenni, a városban minden olyan izgalmas és érdekes volt. Mégis indulniuk kellett, hogy még a tél beállta előtt hazaérjenek.
– Az állatkák már biztosan várnak rád – buzdította Manómama a kislányát. – Megígértük, hogy segítünk nekik berendezkedni a téli szállásukon! Az ígéreteket pedig be kell tartani!
Kati lelkesedése visszatért, a hazafelé úton minden pihenőnél buzgón gyűjtötte a bogyókat, gombákat, magokat, mohát és hosszú fűszálakat, hogy a segítségre szorulóknak élelmük és meleg kuckójuk legyen télire.
Manómama a fűszálakból meleg takarókat font, Manópapa pedig fakérget és erős ágakat gyűjtött az egérházikóhoz, hiszen ő is megígérte a kiöntött egércsaládnak, hogy segít új otthonuk felépítésében.
– Remélem, lesz még időnk felépíteni – morfondírozott. – Tavaly később jött a tél… Jó lesz igyekezni!
Az egérfogatot nem nagyon kellett biztatni, siettek hazafelé, mert az éjszakák már nagyon hidegek voltak. Amikor egy ködös hajnalon végre elérték az ismerős patakot, meglepődve látták, hogy a szélén jégkéreg képződött, csak a közepén folydogált egy vékony erecske. A patakparti fákon zúzmara fehérlett.
A barlanghoz érve Kati látta, hogy itt valóban szükség van rá. Az állatok civakodtak a helyeken, marakodtak az élelemért. Mindenütt piszok és rendetlenség. Alig várta, hogy hazaérjenek, máris indult volna vissza rendet tenni.
Otthonukra szerencsére vigyázott az egércsalád, akik nagy örömmel fogadták őket.
– Már azt hittük, a kényelmes, meleg manóházikóban tölthetjük a telet – cincogta vidáman Egérpapa. – De azért sokkal jobb lesz, ha elkészül az egérházikó…
Ehhez azonban minden munkás kézre szükség volt, így a barlang gondja egészen Katira maradt. Napokig takarított, rendezkedett, mohakuckókat készített, kijelölte az állatkák helyét. Számba vette és beosztotta az élelmiszerkészletet, hogy kitartson tavaszig. Csak Mió volt segítségére, akire az egércsalád amúgy is nagyon görbén nézett, így inkább Katival tartott. Manómama eleinte nem akarta elengedni egyedül a kislányt, de amikor látta, hogy Mió milyen hűségesen, vigyázva kísérgeti Katit, megnyugodott.
– Hagyd csak, hadd menjen – mondta Manópapa is. – Legalább önállóbb lesz, és megtanul gondoskodni másokról. Ha jövőre ő is iskolába megy, könnyebb dolga lesz majd.
Manómama nagyot sóhajtva visszatért a fűtakaró-kötéshez. Gondolatai megint Petinél jártak…
Végre mindennel elkészültek a barlangban, minden és mindenki a helyén volt, most már jöhetett a tél.
Az egércsalád új otthona azonban még nem készült el. A manóházikóban nagyon szűkösen voltak, Katit ez a nyüzsgés a fogadóra emlékeztette. Szívesen játszott az egérgyerekekkel, de nagyon zajosak voltak. Amikor elege lett az otthoni nagy zsivajból és nyüzsgésből, elment a barlangba.
Leesett az első hó. Az erdő elcsendesedett, fehér mesevilággá változott. Ha kisütött a nap, úgy csillogott-villogott, szikrázott minden, hogy a szemet is alig lehetett nyitva tartani.
Manópapa kis szánkót faragott Katinak, Mió pedig minden nap hűségesen elhúzta a kislányt a barlangig.
– Mégis jobb itt, mint a városban – gyönyörködött Kati a fehér csodavilágban. Hosszasan figyelte a hópelyhek változatos csipkecsodáit, az ágakról csüngő jégcsapokat.
Katinak még mindig sok dolga volt. Ügyelt, hogy minden állatkának jusson ennivaló, a téli álmot alvók pedig jó melegben legyenek. Még mindig érkeztek mókusok és madárkák, akik menedéket kértek, róluk is gondoskodni kellett. Ha pedig maradt egy kis ideje, leült az állatkák közé, és miközben boldog hancúrozásukat figyelte a melegben és biztonságban, amit ő teremtett nekik, arra gondolt, milyen nagyszerű érzés másokról gondoskodni.