A manók ugyan nem fázósak, de ez már nekik is sok volt.

A fagy nem engedett, és annyi hó esett, hogy az udvaron csak a megtisztított járatokon lehetett közlekedni, különben még a felnőttek is elmerültek a hóban.

Különösen Peti unta már magát nagyon. Eleinte kényelmes volt, hogy mindenben kiszolgálták, de hamarosan rájött, hogy ez nem is olyan jó móka. Sokszor, mire elmondta, mit szeretne, már rég megcsinálta volna, ha tudja. De nem tudta, és ez bosszantotta. Ráadásul se nem szánkózhatott, se nem korcsolyázhatott, a hokizásról nem is beszélve… Így hát csak a pálya szélén gubbasztott, onnan figyelte a meccseket.

Péter bácsi jobbnál jobb könyveket hozott neki a könyvtárból, de hát olvasni sem lehet egész nap. A verseny miatt is aggódott, hogy törött karja miatt nem tud majd az újabb feladatokkal megbirkózni.

– Biztosan én leszek az utolsó! – sóhajtotta, és – aznap már ezredszer – kibámult az osztályterem ablakán.

–… igaz, Peti? – hallotta hirtelen Jenő bácsi hangját.

Zavarában felpattant, és fülig pirulva bólogatott. Fogalma sem volt, mi is a kérdés, de Jenő bácsinak úgyis igaza van…

– Látom, nem figyelsz! Éppen ezt kérdeztem: nem figyelsz, igaz, Peti?

Az osztály dőlt a nevetéstől. Petinek már a füle is lángolt.

– Nos, éppen azt magyaráztam, hogy nemcsak a matekóra, de a tél sem akar soha véget érni. Kicsit segíteni kell neki, hogy végre eltakarodjon. Manóvárosban minden évben rendezünk egy nagy télűző mulatságot, és ez éppen most szombaton lesz. A bejárósok eldönthetik, hogy az iskolával vagy a szüleikkel vesznek-e részt a felvonuláson, a bentlakók heti versenyfeladata pedig természetesen… a jelmezkészítés lesz!

A manógyerekek nagy zsivajban törtek ki. A városiak, akik ismerték már az ünnepséget, alig várták, és egymás szavába vágva mesélték az izgalmas részleteket vidéki társaiknak, akik nem győztek kérdezgetni. Izgatottan kiabálták be a jelmezeket is, ki, minek öltözik majd.

A fiúk főleg királyfinak, kalóznak, medvének, farkasnak akartak öltözni.

A lányok inkább királylánynak, boszinak, balerinának vagy cicának készültek.

Jenő bácsi alig tudott csendet teremteni.

Az egész hét a készülődés jegyében telt, még a felnőttek is titokzatosan pusmogtak, el- eltűntek, egymás szobájába szaladgáltak.

Peti mókus szeretett volna lenni. Hamarosan azonban belátta, hogy ebből se lesz semmi… fél kézzel nem lehet álarcot készíteni. Barna ruhája van, mogyorót is kunyerált a szakács nénitől, de hogy készítsen fület, farkat? Orrát lógatva kuporgott a szobájában.

Aki szavak nélkül is tudta, hogy szükség van rá, az megint csak Eszter néni volt…

– Senki nem mondta, hogy nem lehet segítséget kérni! – mosolygott Petire, és vastag fonalból, drótból pompás mókusfarkat készített. Az álarc is hamar elkészült, a fülekre partvisszőrből került bojt.

A jelmezes felvonulás az iskolától indult. A menethez egyre többen csatlakoztak, mire a Fő térre értek, már szinte az egész város ott tolongott a gyerekek mögött.

A tér közepén hatalmas tűz égett.

„Fáztunk most már eleget,

Űzzük el a hideget!”

– kántálták a manógyerekek a tűz körül ugrálva.

Kolompoltak, kereplőkkel kerepeltek, sípoltak, fütyültek és dudáltak, hogy a tél megijedjen, és messzire szaladjon végre.

Álarcos manóbácsik nagy szekeret toltak, rajta hatalmas szalmabábu. A gyerekek már tudták, hogy a bábu a telet jelképezi, és le kell úsztatni a folyón, hogy a tél is távozzon. Segítettek tolni a szekeret, és aki csak hozzáfért, jó nagyokat sózott a bábura.

A folyó szerencsére nem volt egészen befagyva, a közepén csordogált egy vékony erecske. Felsorakoztak a parton, a manóbácsik pedig tréfás versikékkel a jég szélére hurcolták a szalmabábut. Bedobták a folyóba, és nagy üdvrivalgás közepette nézték, ahogy elúszik.

A téren már várták őket a manóasszonyságok, kezükben hatalmas kosarak, melyekből csak úgy áradt a finom illat… Volt ott kerek fánk, lapos fánk, csörögefánk, túrófánk, csokoládés, lekváros…

A felnőtteknek forralt csipkebort, a gyerekeknek mézes csipketeát osztogattak.

Miután pedig jóllaktak, kezdődhetett a maszkabál!

Nyitó kép: innen